Gyakran kérdezik újdonsült Facebook ismerőseim a profilomat bújva – mert manapság ugye a kijelzőt bámulva igyekszik minél többet megtudni a másikról az ember -, hogy miért Bogárral van tele az idővonalam ahelyett, hogy magamról tennék fel képeket.
December 16. a karácsony jegyében telik Tárnokon, hogy az árva kutyusok szíve is megtelhessen legalább egy napra az ünnepek nyújtotta örömökkel.
Megmagyarázhatatlan emberi tulajdonság, hogy ha nincs jelentős társadalmi probléma, akkor kreálni kell egyet, mely felboríthat egy addig egészen jól működő rendszert, fejtörést okozva tudósoknak, orvosoknak és politikusoknak, valamint összetűzést generálva nézeteiket kérdés nélkül hangoztató csoportok között.
A kutya az aranyos ábrázat és nagy szőr mögött mindenekelőtt önálló egyéniség, csak azután a te kutyád.
Elsősorban mindenkinek a sajátja, azon ne próbáljon senki se változtatni, akkor se, ha jó irányba terelgetnék. Mi a jó valójában a kutyának?
Az állattartás, örökbefogadás felelős döntések sorozata, mely lemondásokkal, a korábbi élet egyes területeinek átalakításával jár.
Az ajándékozás érzelmi háttere ugyanaz, függetlenül attól, hogy kutyának vagy embernek ajándékozunk. Minden esetben szívből és szívesen tesszük, valaki olyannak, aki számunkra fontos.
Ha ránézel, megsimogatod, eldobsz egy botot, leviszel egy labdát játszani, ha elviszed magaddal (amikor amúgy otthon hagynád), ha vele vagy, ha bebújhat a takaró alá, ha hazaérsz, boldoggá teszi… és sorolhatnám még.
Több állatmentéssel foglalkozó szervezet munkatársától hallottam már, sőt ismerősön keresztül tapasztaltam is, hogy sportokra bizony nem szívesen, vagy egyáltalán nem is adnak örökbe kutyát.
Szakadó esőben, orkán erejű szélben, amikor az orrodig se látsz az arcodba csapódó jeges víztől, és lóg a kezedből három póráz, melynek végein kettő eb a földön kullog, egy pedig a kezedben lóg, a negyedik, aki a sajátod, pedig szabadon bóklászik – amennyire ilyen időben kedve van bóklászni – nem épp a kérdőre vonásra számítasz.