A minap mélyebben sikerült elbeszélgetnem kutyás ismerőseimmel, akik egytől-egyig szentül hitték és megingathatatlanul állították, hogy az ő kutyájuk sosem támadna, kutyát sem, de főleg nem embert. A 100%-os egyoldalúságot figyelembe véve megkockáztatnám, hogy a kutyatartók töredéke számol azzal, hogy kedvence ténylegesen képes károsítani egy élőlényt, ha kiváltják belőle. Keveseknek tisztázott a fejében, hogy a póráz másik végén elsősorban egy állat van, kutya, ösztönlény, és csak utána az ő kedvence, családtagja. Az állat pedig – legyen bármennyire is jól nevelt – nem alkot összefüggő gondolatokat a cselekedete későbbi következményeiről (még ha úgy is tűnik).
Egy szó mint száz: A kutyából képzettségétől és feladatától függetlenül bizonyos tényezők kiválthatják, hogy ne csak odaszóljon, hanem sérülést is okozzon, habár azonnal ráeszmél cselekedete helytelenségére.
Akkor kellett ezen igazán elgondolkodnom, amikor drága kiskutyám 8 év után először egy labdázás alkalmával úgy döntött, megmutatja vérmesebb oldalát, és összefogta egy kölyök pofácskáját, ezzel vérző sebet ejtve rajta. Ennek ellenére nem kapott szidást, hiszen igaza volt, még ha nem is egy kölykön kellett volna kitöltenie a lakótelepi kutyák által hónapok óta generált stresszt. Engem borzasztóan megterhelt lelkileg, hogy az egyetlen, agyoniskolázott, tökéletes Bogárkám harapott. Azonban be kellett látnom, hogy van olyan helyzet, melyben egyszerűen nem lehet a kutyára húzni a bűnbakot (egyébként is minden a gazda felelőssége), sem a gazdára, az eb ösztönkielégítésére vagy nevelésére. Ugyanis ha hónapok óta hangtalanul tűri, hogy a „telepi” kutyák hátulról csipkedjék, hogy őrjöngve rontsanak rá, majd egy kölyök percekig ugrál a fején, miközben ő engedelmesen várja a gazdája parancsát, hogy újra játszhassanak, akkor egy idő után kiborul a bili. Nálunk, embereknél talán még előbb. 🙂
Parancsot teljesített, illetve teljesített volna, ha hagyják, és amikor a másik a jelzéseket figyelmen kívül hagyva tovább stresszelte, ő lecsapott. Igaza volt? Természetesen. Hogy szégyelltem-e magam? Borzasztóan. Sőt, dühös is voltam, hogy más gazdik figyelmetlensége miatt vált „harapóssá” a kutyám.
Az eset után mélyebben beleástam magam a témába, remélve, hogy megnyugtatnak a tudományos érvek. Érdemi információt nem találtam a témában, lelki békém helyreállítása érdekében is mindössze annyit, hogy egy tényleg harapós, agresszívan fellépő kutya nem így viselkedik. Az erkölcsi és etikai észrevételeken túl azonban fény derült egy egyszerű tényre. A lakótelepeken, kutyafuttatókon számos kutya fordul meg gazdájával, akik egytől-egyig mások. Ha nem is mi lépünk be egy új közösségbe, legyünk mindig nagyon körültekintőek, hiszen az ösztön nagy úr. Mérjük fel a helyzetet megfelelően, tájékoztassuk a gazdát, hogy mit várunk, illetve milyen viselkedésre számíthat a mi kutyánk részéről. (Pl. ha labdázunk, szóljunk messziről, hogy ne engedje ide a kutyát a közeledő, mert megvédheti a miénk a játékát, amiből komoly bunyó is kialakulhat. Hiszen valakinek ez nem egyértelmű.)
Összességében rájöttem, hogy nem a kutya a hibás, azonban jobban kell figyelnem és előre tájékoztatnom a közeledőket, vagy elkerülni, akivel gond lehet. Egy alapvetően békés eb nem válik fenevaddá, vagy nem kell közveszélyessé nyilvánítani egy-egy ilyen eset után, de ildomos nagyobb figyelmet fordítani a későbbiekben a jelzéseire, és már csírájában elfojtani a támadást. A harapás nem megengedett viselkedésforma, határozottan tiltani kell, azonban érdemes mérlegelni a kiváltó okokat. Lehet a kutyának igaza, ennek ellenére a tudtára kell adni, hogy a viselkedése nem helyénvaló.
Érdemes előre végiggondolni, hogy mit tennénk hasonló helyzetben, akkor is, ha kutyánk szerintünk sosem vetemedne hasonlóra. Pontosan le kell szögezni, meddig vagyunk megértő társak, és honnantól egy pisszenést nem tűrő falkavezérek, cserébe ők a védelmünket élvezhetik. Ezen áll vagy bukik minden.
BZS