Álmos reggel egy autópálya melletti benzinkút parkolójában. Iszod a shopban vásárolt szörnyű kávét és vársz. Reménykedve, izgatottan, bizalommal. Hogy fog majd örülni a gyerek! – gondolod magadban, mosolyogva ásítasz egy nagyot, aztán kiröhögöd magad, mert elképzeled, milyen groteszk látvány lehetsz.
…önkéntesként egy menhelyen, legalább az életben egyszer.
Ha kicsit csúnyácska, idősebb, nem jó a természete, vagy egyedi tartásmódot igényel, rögtön az esélytelenebb kategóriába sorolandó az eb. Pedig nincs vele baj, kedves, jó természetű, és még hosszú évekig hű társa lenne gazdájának.
A legnemesebb cselekedet, amit az ember egy kutyával tehet, ha örökbe fogadja, ezzel új, élménydús jövőt biztosítva számára.
10 óra körül járt az idő, amikor megérkeztem az Ebárvaházba. Ekkor már nagyban folyt a munka, a gondozók éppen kutyát sétáltattak. Azonnal a kezembe nyomták nekem is egy póráz végét, a másik felén Rasztikával, a foxiszerű öregúrral.
A kutyaszörf bajnoka is menhelyi kutyaként kezdte…
Az utat dús koronájú fák veszik körül, leveleik a zöldből már inkább sárgába hajlanak. A talajt mindenütt színes, sűrű avar fedi, sehol nem kandikál ki egyetlen friss fűszál, vagy nyíló virág. Halk madárcsicsergés hallatszik a susogó lombok közül, de nem násztánc, nem párzási ének, csak egy dallam a szélben.
Családi kedvenceinket nem szabad túl gyakran fürdetni, mert eltűnik a természetes védőréteg a bőrükről és a szőrükről.
Hideg, őszi napra virradtunk, már csak egy-egy elsárgult őszi falevél himbálózott a fákon a szélben.
Félreértés ne essék, írásaimban soha nem fogom a gazdikat (gazdi)anyunak, apunak nevezni, de ebben a környezetben így nyer értelmet a mondanivalóm, így kérlek, nézzétek el nekem.