Vannak a „kutyások”, és vannak a „macskások”. Aztán megesik, hogy a két csoport átfedésbe kerül, és az illetőnek a kutyája mellé egyszer csak lesz egy cicája is, vagy épp fordítva. És vannak az olyan őrültek is – mint mi itt a kis tanyánkon – akik hirtelen azon kapják magukat, hogy mindenféle szőrös, tollas négy- és kétlábú szaladgál körülöttük, jó esetben egymással / egymás mellett békésen éldegélve.
No de ne szaladjunk ennyire előre, mert ezért a mostani – viszonylagos – nyugalomért azért rendesen meg kellett dolgoznia embernek-állatnak egyaránt. Élhettünk volna teljesen átlagos, kutyás-macskás, egész normális (no persze ha egy labdafixált, apportfüggő kutya, és egy megalomániás macska normálisnak nevezhető) életet, de nem kérem, nekünk álmaink voltak! Azokat pedig illik megvalósítani.
Így esett, hogy egy szép áprilisi napon beköltöztünk kis tanyánkra. Kellett persze házőrző, merthogy – lássuk be – kissé infantilis ‘mindenkikutyája’ labradorunk még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető annak. Jött is komondor a birtokra, biztos ami biztos, mindjárt két példány. Ekkor kapott először sokkot Macúr, aki épp csak elkezdte magát otthon érezni újdonsült tanyáján. Miután beláttuk, hogy a fújó, köpködő, és úgy általában egy folyamatosan a felrobbanás határán puffogó kávéfőzőre hajazó macska, és a mindezt teljesen semmibe vevő, a kandúrt (mint minden és mindenki mást is) kizárólag játszópartnernek tekintő (tehát: „kergessük, vagy legalább tépjük” hozzáállású) óriásbébik között egyhamar nem lesz barátság, elválasztottuk, és macskaóvóhellyé nyilvánítottuk kis előkertünk egy részét. Persze őmacskaságát ezzel egyáltalán nem sikerült lekenyereznünk: jó pár hónapig utálta még a fehér ördögfiókákat, régi barna barátját, és minket is, sőt, úgy általában hadat üzent a világnak.
Hoztunk hát neki fajtársat Fikusz személyében, hátha sikerül kiengesztelnünk, vagy legalább picit jobban érzi majd magát a világban. (Ez persze a macs szerint szintén megbocsáthatatlan hiba volt, de ez már egy másik történet.) Fikusz, a félelmet nem ismerő, mindenkivel kedves kölyökmacska tehát csatlakozott kis családunkhoz. Hamar rájött kutya és ember egyaránt, hogy ezt a kis dorombgépet nem lehet egykönnyen elkapni, hacsak ő másképp nem akarja. A kutyakölyköknek rá kellett döbbenniük, hogy ez esetben fordult a kocka, és ők lettek egy kiscica játékszerei, amely felismeréssel körülbelül egyidőben Fikusz valahogy veszített vonzerejéből a szemükben.
Szamba, a mindenkit továbbra is aktívan utáló ősmacska atom és kutyabiztos búvóhelyéről természetesen azért szemmel tartotta birodalmát. Ahogy telt-múlt az idő (és Fikusz továbbra is életben, sőt egyre inkább elemében volt), macskánknak – hogy, hogy nem – egyre többször támadt valami halaszthatatlan dolga az udvar ‘kutyás’ részén is. Először csak lopakodva (ilyenkor persze tisztelettudóan elfordultunk, ne lássa, hogy látjuk), majd mivel továbbra sem görbült bajusz szála sem, idővel már egyre magasabbra emelt fővel, azóta is háborítatlanul sétálgat most már a birtok bármely részén.
Mindeközben folyamatosan épültek az ólak, és vették azokat birtokba lakóik. (Az idő pedig telt, aminek következtében a komondorok mérete folyamatosan nőtt, játékkedvük ezzel szemben szemernyit sem csillapodott.)
Jöttek tyúkok, akiknek volt, és azóta is van ugyan zárt kifutójuk, mégis jobb szerettük volna, ha szabadon kapirgálhatnak. Majd. Eleinte ugyanis esélyét sem láttuk elmagyarázni a komondorkölyköknek, hogy az a tollas izé nem azért van a világon, hogy őket szórakoztassa, és ha szalad előlük, az semmiképp sem fogócskára való felhívás a részéről, épp csak az életéért fut. A labradorral nem volt gond, az óriásbébik viszont tényleges kihívást jelentettek.
Könnyebb dolgunk lett volna, ha kezdettől (pár hetes koruktól) fogva szokhatták volna a tyúkok jelenlétét, vagy ha csak egy hebrencs kölyökkutyánk van. Mivel viszont egyik könnyítő tényező sem állt fenn, sok türelemre, kitartásra, és külön-külön gyakorlásra volt szükség. Aztán persze, mire egy- egy komondorral működni látszott a dolog, amint újra összekerültek, indult a vihánc, aminek elfajulásával párhuzamosan lilult a gazdi feje, és kapott szívrohamot a tyúk.
A megoldás kulcsa egyébként abban rejlett, hogy többször tisztáztuk és átbeszéltük velük a falkabeli rangsort, illetve a komondorvér azért mégsem válhat vízzé: a pásztorkutya ösztön végül mégis felülemelkedett az egymást heccelő szeleburdi kölykök pajkosságán.
Mára ott tartunk, hogy bármelyik szárnyas tanyalakó biztonságban érezheti magát, sem a kutyák, sem pedig (a kutyáknak köszönhetően) ragadozók nem háborgatják őket.
A kecskékkel könnyebb dolgunk volt, mert mire megszelídítettük őket annyira, hogy legelni mehettek, a bátorságukkal együtt az önbizalmuk is előkerült valahonnan, így amint egy fehér szőrcsomó közelebbi ismeretségre, netán játékra vágyott velük, egyből megmutatták neki szarvukat, amitől persze a komondor lelkesedése menten alábbhagyott. Így ők inkább csak afféle moziélményben részesítik az ebeket.
A lovat hamar megtanulták tisztelni, talán elég, ha annyit mondok: megbeszélték ezt maguk között; az ismeretségük első 5 másodpercében a paci beláttatta velük, hogy jobb lesz őt is békén hagyni.
Az idén nyáron érkezett kacsákat már elég volt megmutatni az ebeknek, és egy határozott „NEM!” kíséretében egyúttal válaszolni a még mindig pajkos kutyaszemekben bujkáló, játéklehetőséget firtató kérdésre, mire ők azonnal besorolták a hápokat is a védendő családtagok közé.
Valahogy így alakult hát a kotkodácsoló, nyávogó, mekegő, nyerítő, hápogó, és természetesen ugató idill nálunk, ami a gazdiüdvözlés-reggelivárás izgalmában olykor annyira vehemensre sikerül, hogy felmerül bennem: a brémai muzsikusok igazán eljöhetnének hozzánk szakmai gyakorlatra.
Csoma Livi