Kedves Olvasó!
A történetben szereplő személyek a fantázia szüleményei, és az események egy része csupán feltételezés. Tény azonban, hogy Ukrajnában évente mintegy 50 000 kóbor állatot mészárolnak le bestiális módon. 2012-ben a labdarúgó EB miatt – amikor a történet játszódik – felgyorsították ezt a folyamatot. A habzó szájjal haláltusájukat vívó állatok látványa akkor hozzátartozott az ukrán városok hétköznapjaihoz. A nagy sportrendezvények vesztesei lehetnek a kóbor kutyák. Anno az ukrajnai EB alatt és előtt tömeges kutyamérgezések képeit láthattuk. A mostani oroszországi képeken ilyen ugyan nem volt, de rengeteg kutya eltűnt az utcákról. A történet kitaláció, de felvázolja, hogy mire képes az ember.
Oroszország a korábban megjelent sajtóhírek szerint ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy nem altatással fogják megoldani az utcákat ellepő kóbor kutyák problémáját, azonban a tervek szerint a VB után ismét szabadon engedik őket. Vagyis érdemi megoldás akkor sem születik, ha ezúttal a vérengzés elmarad.
A kutyák lemészárlása elleni petícióhoz itt csatlakozhatsz.
Az első, csontig hatoló deres köd Kijev külvárosában. Még a légzést is nehézzé teszi. – Öregszem, és kezdem egyre jobban utálni a telet. Fájnak már a sportban, katonásdiban megkopott ízületeim. – Erre gondolt Alexej, és átkozta magát, hogy az elmúlt néhány év alatt, mióta Ukrajna legbefolyásosabb embereinek közvetlen alárendeltje és asszisztense lett, még egy teljes hétvégét sem tudott a családjával tölteni. Haraggal húzta be a szolgálati limuzin páncélozott ajtaját, majd mélyen belenyomta tarkóját a bőrülés párnájába. Felesége kedvesen csilingelő hangját hallotta fülében, aki valószínűleg ezekben a percekben ébreszti a gyerekeket, meleg csókot lehelve a homlokukra. Hirtelen mélységes keserűséget érzett, mely a gyomrából indulva egészen a torkáig szúrt.
– Kétszázötvenezer kóbor kutya Ukrajnában! Utcán tengődő, nyomorúságos ember- és állatcsontvázak országa ez. – Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól, és veszélyérzetét csitítgatva a Futball Európa Bajnokság közelgő, nyár eleji kezdőnapjára gondolt.
Az UEFA elvárása egyértelmű volt. Megadják a lehetőséget Ukrajnának, hogy Lengyelországgal közösen mérkőzési helyszín lehessen. Ehhez azonban nem elegendő, hogy stadionokat, hoteleket építsenek. Itt rendnek kell lennie! A felvezető autó közben éktelen dudálásba kezdett. Lassítottak. Tucatnyi kóbor kutya botorkált az úton, erőtlenül bicegve, sántikálva, ködöt kavarva leheletével.
– Ezek a dögök! Ezek fognak egyszer mindent tönkretenni! Ráadásul még el is késünk! – hangzott a Vezér felől. – Intézkedjen. Nem érünk rá!
Alexej katona volt világ életében, méghozzá azok közül, akik feljebbvalójuk akár legkisebb sóhajtására is felfigyelnek. Ő maga is szempillantásnyi idő alatt tudott minden gondolatot kisöpörni a fejéből, ha parancsról volt szó.
– Kísérő autókat előre, jelzőfényt és szirénát bekapcsolni, felvezető távolságot zárni – adta ki az utasítást rádión, miközben bekapcsolta az autó hátsó kameráját, és ösztönösen leellenőrizte fegyverét. Az ék alakban felzárkózott felvezető autók a teljes útszélességet elfoglalták, és mindenkit lekergettek az útról.
– Tudja, Alexej, nekem ez a labdarúgó EB nagyon, nagyon fontos. Ha sikerül, ezzel életem végéig bebiztosítom magam, és a nemzetnek is a javát szolgálom becsülettel. Akkor mindenki elégedett lehet – dörzsölte ki az álmot a szemeiből karvalyszerű ujjaival a Vezér. – Azontúl – mondta, fejét Alexej felé fordítva – én nagyon ragaszkodom magához. Mióta is ismerjük egymást? – Alexejen végigfutott a hideg, ahogy a Vezér élettelen, szürke szemeibe nézett.
– Már másfél évtizede is védtem Önt, Uram! Az ukrán szélsőségesek zavargása idején.
A Vezér eltöprengett. – Na látja! Csoda, hogy ennyi év után olyanok vagyunk, mint egy kis család? Hány gyermeke is van magának, Alexej?
– Kettő, Uram! Két kislányom van – mondta halkan, rosszat sejtve. Mutatóujjával akaratlanul is megszorította combját. – Alina és Irina – vágta rá hangosabban, remélve, hogy a Vezér nem vette észre pillanatnyi gyengeségét.
– Nos, Alexej! Miattuk nem kell aggódnia. Vigyázunk rájuk! Ugyan veszélyes ellenségeink vannak, akik azon fáradoznak, hogy belebukjunk ebbe az EB-be, tudva, hogy az a vesztünket jelentené, de mi résen vagyunk. Teremtsen itt nekem rendet, Alexej! Tüntesse el az utcákról azt a sok kutyát, a koldusokat és a szegénységet az EB-re. Kezdje a kutyákkal! Tüntesse el mindet! Szabad kezet kap, de cserébe eredményeket akarok. A létünk forog kockán!
– Igenis Uram! – Másodpercek alatt ezer hangya zsongását érezte a tarkóján, megbénulva a gondolattól, hogy gyermekeit a Vezér saját családjaként kezeli. Tudta, mit jelent ez! Amíg a feladatát el nem végzi, lányainak „munkaadója” viseli gondját. Ő meg hónapokig feléjük sem tud majd nézni. Arra mérget vehet! Miközben ösztöneitől vezérelve figyelt környezetére útközben, és fülében hallgatta a felvezető autók belső mikrofonjában folytatott szolgálati párbeszédet, átkozta magát, hogy miért nem szívódott fel családjával együtt Nyugat-Európában, amikor a gáztárgyalások során főnökének biztonsági vezetőjeként korlátlan mozgástere volt. Már mindannyian Brazíliában lehetnének, ha akkor merészebb. Most meg már benne van a pácban rendesen. Kétszázötvenezer kutya! Aztán a koldusok… Ki tudja, mi jön még?! Amennyiben a hadsereg segítségét kéri egy ilyen feladathoz, az botrányos csődhöz vezetne. A bukáshoz pedig hiteles felelős is kell, ha úgy alakul, mely címre neki komoly esélyei vannak. Családjának is menekülnie kellene akkor, méghozzá a közvetlen segítsége nélkül. Amint lehet, értesítenie kell feleségét, hogy menjenek le Kárpátaljára a magyarok közé, Grigorij nevű ismerőséhez, akit még a szovjettől való leszakadás idején mentett meg orosz kínvallatóinak fogságából. Azóta tartalékolta ezt a kapcsolatát Alexej a legvégső esetre. Grigorij adósa volt egy szívességgel, és biztos volt benne, hogy saját belügyi aktájában ez a név nem szerepel kapcsolatai között. Így kiváló menedéke lesz családjának, amíg feladatát elvégzi. Zakatolt az agya, miközben a felvezető autóknak néhány rutin utasítást adott.
Közben rá kellett jönnie arra is, hogy a kóbor állatok begyűjtése és zárt, erre a célra megfelelő intézményekben történő likvidálása 2012 nyaráig szinte lehetetlen feladat, komoly kockázatvállalás nélkül. Már napokkal ezelőtt egyeztetett az állati fehérje-feldolgozó üzemekkel és a legnagyobb sintértelepek vezetőivel. Álltásuk szerint a több ezer állati tetem kezelése katasztrófába torkollana. A különféle fertőzések és a szag terjedését nem lehetne megakadályozni. A krematóriumok jelenlegi kapacitása szintén lehetetlenné tette a tetemek ártalmatlanítását.
Az autók lassítottak, mert megérkeztek az első, nagy stadionépítés helyszínére. Az iszonyatos tumultusban teherautók, betonkeverők próbáltak utat adni a szirénázó autók sorának. Az építkezés körüli földhegyen, tucatnyi tarka kutyától körülvéve, egy 10 év forma cigánygyerek állt, hatalmas méretű katonai bakancsokkal a lábán, ferdén begombolt pufajkában. Összeráncolt szemöldökkel nézte az úton villogó autókat. Alexejnek az volt az érzése, hogy végig őt nézi a lesötétített ablakon át. Eszébe jutott, hogy pályafutása során hányszor hallott már parancsot, mely kifejezetten a cigányság ellen irányult, és inkább elfordította a fejét. Az autó hátsó kameráján keresztül tisztán látta, hogy a gyermek az öklét rázza utánuk, majd belepi őt és kutyáit a felvert por. – Ők lehetnek a megoldás! – villant az eszébe Alexejnek. Ha a pusztítás feladatát jó pénzért rájuk bízná, akkor a lakosság haragja vagy ellenszenve is ellenük irányulna, vagy legalábbis megoszlana majd. Egész nap motoszkált ez a gondolat a fejében, mígnem estére, Kijevtől 70 kilométerre elfoglalhatta újonnan berendezett irodáját. Itt szállásolták el őt és a kiszolgáló technikai, valamint biztonsági személyzetet is. Így az egész épület egy zsongó méhkashoz hasonlított. Aranykalitkában érezte magát, és alig várta, hogy az éjszakával elcsendesüljenek a telefonok.
A teljesen bekamerázott épület adatrögzítési központja tőle távol, a kijevi központban volt, és gyanította, hogy minden itt elejtett szó odafenn elemzésre kerül. Egyéb megoldás híján feleségét, Tatjánát is szolgálati készülékről hívta. Második csörgés után jelentkezett is a vonal túlsó felén, de hangjában nem titkolt aggodalom volt.
– Hogy vagy, Alex? Mikor jössz haza? Én sajnos nem mehetek, mert vendégeink vannak.
Alexejben egy világ omlott össze. Tudta, hogy elkésett. Felesége társa és támogatója volt a munkájában is. Olyan nyelvet beszéltek, mely kívülállóknak akkor sem mondott túl sokat, ha élet-halál kérdése forgott kockán. Csakúgy, mint most. A „vendégek” minden bizonnyal a Vezér emberei, már a házuk előtt posztoltak. Tehát az elutazás lefújva. Egy látványosabb szöktetési akciót meg még nem szabad megkockáztatniuk. A búcsúzkodásuk szándékosan visszafogott volt. Alexej ezután ismét lázasan a munkába vetette magát, remélve, hogy visszanyeri belső egyensúlyát. Számításokat végzett az eddigi adatok és térképek alapján, majd döntött. Telefonon rendelt egy autót, majd a páncélszekrényhez lépett. Kifejezéstelen tekintettel dollárkötegeket pakolt egy táskába, majd a legvégén, egy pillanatnyi tétovázás után négy köteget visszatett a helyére.
Hamarosan szánalmas viskók előtt zötykölődtek a holdfényes éjszakában, majd egy nagy kőház kivilágított ablakai előtt álltak meg. A helységbe lépve erős dohányfüst és alkohol szaga csapta meg.
Testőrök motozták át, majd táskájához érve Alexej nemet intett fejével. Ezután érthetően szorosabb kíséretben, homályos pincefolyosókon vezették át, mígnem a környék cigányvajdája – vagy ahogy Ukrajnában mondják, cigánybárója – előtt találta magát. Alexej nem szeretett kertelni. A megye ötvenezer kóbor kutyájának legyilkolásáért komoly összeget kínált a bárónak, aki gyanakodva pörgette át a pénzkötegeket.
– Ez csak a fele, testvér – és nagyot szívott hosszú pipájából.
– Igen. Pontosan annyi a likvidálásért. A másik fele az eltüntetésért jár. Ebben segítünk autókkal és földmunkagépekkel. A szeméttelepeitek ideális lerakóhelyek. Mérget kell kiszórni, majd 24 órán belül a tetemeket összeszedni, szeméttel elégetni és beásni.
Hosszú alkudozás következett az anyagiakkal kapcsolatban, melyre Alexej számított is. Mikor elhagyta a cigánytelepet, mégis biztos volt benne, hogy a munka oroszlánrészét ebben a körzetben elintézettnek tekintheti.
– Lám-lám. A mocskos munkát megkapjuk megint, igaz-e édes fiam!? – fordult a báró Alexej távozása után családjához. – Rendben hát. Kirakjuk azt az átkozott mérget, de állatot csak élve szedünk össze. Telerakjuk az utolsó üres viskót is kutyákkal, oszt ha nem fizet a bitang ukránja, nyakára küldjük az összeset élve megint. Amúgy meg ez a Vezér már nem áll úgy a lábán, mint régen, ha már a bérgyilkosait pénzzel zavarja hozzánk, cigányokhoz. Úgy hallom, az öccse sem kedveli túlságosan. Egy kanál vízben is megfojtaná. Eridj el, fiam, hozzá. Kérdezd meg, mennyit ér neki, ha a kutyák maradnak, ahogy vannak – azzal nagyot köpött a poros padlóra, a körülötte állók legnagyobb megelégedésére.
Alexej tárgyalásait eredményesen zárta, és pár nap alatt országszerte megegyezett a helyi vállalkozókkal, bűnözői körökkel, akik tökéletesen tudták Ukrajna kizsigerelt, jószerivel hivatalosan nem is nyilvántartott nemzetiségeit irányítani. Megelégedésére szolgált, hogy Ukrajnában az állatok védelmében gyakorlatilag nincsenek törvények. Az állatvédők elkeseredett levelei is a hivatalok szemétkosaraiban landolnak. Így a munkáért kifizetett összegeket a várthoz képest alacsonyan tudta tartani annak ellenére, hogy még a gyilkolást elvégző cigány, magyar, krími tatár utcagyerekek, vagy más nyomorultak is kaphatnak egy-egy szeletet a tortából.
Október 7-én, közvetlenül az akciót megindító parancs kiadása előtt felhívta feleségét, aki könnyeit nyeldesve telefonhoz hívta lányait is. Az alig 4 éves Irina nagy hanggal mesélte apjának, hogy kapott egy kiscicát, akinek éppen egy találó nevet keresnek. Alexej elszoruló torokkal búcsúzott el, és életében talán először imádkozni kezdett. Úgy, ahogy nagyapjától látta. Röviddel ezután megkezdődött a munka, és az egész irodaépület felbolydult. Számtalan találkozási pont felé indultak meg a munkagépek, szállítójárművek. Komoly feladatot jelentett a mérgeknek a rendkívül kellemetlen szagú állati faggyúval, zsiradékkal való keverése, mely minimálisra csökkentette annak az esélyét, hogy az éhező utcagyerekek beleesznek. Az arányokat maximális szigorral felügyelték az anyagok összeállításánál, Alexejnek mégis komoly aggályai voltak a mérgek helyes alkalmazásával kapcsolatban. Igyekezett megfelelő mennyiségű védőkesztyűt is a helyszínekre küldeni, de egy órával az akció megindítása után az egyik, felszerelést szállító teherautóval megszakadt a rádióösszeköttetés, majd a sofőr előkerülését követően kiderült, hogy a teljes szállítmányt teherautóstul ellopták. Ennek ellenére a kiszállított anyagok négy órán belül átadásra kerültek minden találkozási ponton a végrehajtó személyeknek, majd sötétedéstől reggelig folyamatosan tartott a táplálék kiszórása. Az izzó kommunikációs vonalak óráról órára számos hibáról is hírt adtak, melyek nagyban veszélyeztették az akció sikerét. A teljes sötétedés előtt kihelyezett anyag jelentős részét madarak, több helyen vadlibák kezdték felzabálni. A kijevi diplomatanegyed egy része és sok lakótelep is kapott az anyagokból, nem beszélve számos iskola és óvoda környékéről, kedvelt közparkokról. Az egyik autó – veszélyes szállítmányával együtt – egy víztározóba csúszott. A kiszórást végző, kiskorú utcagyerekek közül többen kórházba kerültek, mert feltehetően nem viseltek védőkesztyűt. Egy közülük röviddel utána életét vesztette. Mivel személyazonossága nem volt megállapítható a sérülteknek sem, a rendőrség is hamar bekapcsolódott az ügybe. A méreg természetesen hatott a kiszemelt célpontokkal szemben is, azonban a tetemek begyűjtése akadozott, illetve a sötétség miatt szinte lehetetlen volt. Kínhalállal köszönt rá a hajnal Ukrajna városaira. A munkába sietők a rémülettől megbabonázva habzó szájú, vergődő kutyákat kerülgettek az utcákon, pedig elszállításukra már a hatóságokat is mozgósították. Alexej vészhelyzetre való hivatkozással teherautóban kialakított, mozgó krematóriumokat küldött a kritikusabb helyszínekre, hogy gyorsítsák az elhullott állatok megsemmisítését. Alexej egyszerre három telefonon beszélt, és próbált a káoszon úrrá lenni, mígnem mobiltelefonján otthoni számát pillantotta meg. Tatjana nem hívta soha, mert tudta jól, hogy férje milyen beosztásban van. Tétovázás nélkül várakozóra tette hát a többi vonalat, és pattanásig feszülve fogadta a hívást. Megdöbbenésére nagyobbik lánya síró hangját hallotta a vonal másik végén.
– Meghalt a cica, apa! – üvöltötte félig sikítva. – Pedig már neve is volt neki! Meghalt kint a kertben, mert nem vigyáztunk rá eléggé!
Alexejjel megfordult a világ. – Hol van anya, kicsikém? Add gyorsan nekem!
– Elment a bácsikkal. Apa, én nem szeretem azokat a bácsikat! – szipogta, és közben a háttérben a bejárati ajtó jól ismert nyikorgása hallatszott. – Irina! – kiáltott Alexej, majd feszülten figyelt. Erős léptek zaja, ruha suhogása. Csend. Valaki határozottan letette a kagylót. Alexej talán két másodpercet várt, hogy hátha nem… De mégis. Vége! Rekordidő alatt pakolt össze indulásra készre, egy sporttáskába dobálva néhány telefont, fegyvert, a laptopját és készpénzt. A személyzetre nézve kijelölte helyettesét és két mondatban az aktuális feladatot, miközben tekintete a tévé képernyőjére tévedt. A híradóban a Vezér testvérét pillantotta meg, amint állatvédők között az öklét rázva üvölt egy mikrofonba. Saját mobiltelefonjának csörgése zökkentette vissza megdöbbenéséből. Belső számról hívták. Felvette, de nem szólt bele. Jól ismert, fakó hang szólalt meg csendesen a vonal túlsó végén. – Ezt maga sem úszhatja meg, Alexej. Én figyelmeztettem!
– Tudom, mit kell tennem! – válaszolta erősen tagolva az utolsó szótagokat, és úgy vágta a szoba túlsó végébe a telefont, hogy az ezer darabra tört.
Csikorogva hajtott ki autójával a Kijev felé vezető útra. Hideget érzett, és egész testében reszketett.
Alig gyorsított fel, két apró testet pillantott meg szoros egymásutánban bóklászva az aszfalton. Padlóig fékezett és félrerántotta a kormányt. Kiszállt és fél kézzel felnyalábolta a két kutyakölyköt. Anyjuk merev szemekkel, kimúlva feküdt az út szélén. – A lányaimnak viszem őket! Jó soruk lesz nálunk! – mondta Alexej mintegy magyarázkodva, majd gyengéden betette az apróságokat a hátsó ülésre.
Magabiztosan taposott újra a gázba, és érezte, hogy újra erő áramlik testébe. Egy pillanatra sem kételkedett már benne, hogy sikerrel jár, és családját épségben megtalálja. Háta mögül elégedett vakkantás hallatszott…
Sebő Gyula – JULIUS-K9®