A kutyáknak számos morfológiai variációja létezik, de nemcsak külsőre, viselkedésre is rendkívüli eltéréseket figyelhetünk meg az egyes fajtákat tekintve. A fajtaspecifikus viselkedésbeli különbségek segítették elő a különböző feladatokra történő szelektív tenyésztést. Ilyen tulajdonság lehet az apportírozás, a vad állása, a hajtás, a terelés és az őrzés.
A munkakutyák két kategóriába sorolhatók. Az első esetben azokról a fajtákról beszélhetünk, melyeket az elérhető populációkból szelektáltak generációkon keresztül, annak érdekében, hogy megvalósítsanak és fixáljanak egy kiváló tulajdonságot, és ez újabb jellemvonásokat alakított ki, mely nagyban hozzájárult a jobb teljesítményhez, és a funkció egyre magasabb szintű kielégítéséhez (öröklött, majd később megerősített viselkedésformák, például a terelés és a vadászat). A második kategóriába azon fajták tartoznak, melyek ezen korábban kialakított (1. kategória) fajtákból lettek kiemelve, és kiképezve bizonyos nem természetes feladatok végrehajtására (nem öröklött képesség, így pl.: bombakeresés, emberkeresés, segítőkutya). Ezeknek az ebeknek a meglévő képességei nem fejlődtek, azonban megmaradtak egy új, pozitív tulajdonság kialakulása mellett. Korábban a fajták meghatározása kizárólag fenotípusos tulajdonságokon alapult, a küllemi bélyegek figyelembevételével történt meg a leírás. Manapság a viselkedés legalább ilyen kiemelkedő fontosságú egy-egy fajta jellegének kialakításában és a tenyésztésbe vétel során, ugyanis nem mindegy, hogy alkalmas-e a rá jellemző feladatra.
A tudatos szelekció eredményeként számos fajta elveszítette eredeti funkcióját, és kizárólag a munkavonalak őrizték meg például a vadászat vagy a terelés képességét, más fajták új feladatot kaptak, melynek hatására az eredeti funkciójuk háttérbe került, vagy teljesen eltűnt, és csak néhány fajtát tartottak meg az eredetihez közeli állapotában, legalábbis ami a munkáját illeti. A „kultúrkutyázásnak”, divatoknak és új tendenciáknak hála, ma nem kizárólag fajtákra, sokkal inkább egyedekre nézve választanak a (hobbi)kutyások munkát, sportot a négylábúak számára. Ebből kifolyólag a speciálisan egy adott feladatra szelektált kutyákkal dolgozók olykor felhördülnek, hangot adva nemtetszésüknek, kijelentve, hogy nemhogy lehet, kell is fajtasovinisztának lenni. Azonban a téma nem ilyen egyszerű, ahogy az éremnek, úgy ennek is két oldala van.
Az bizonyos, hogy aki kizárólag egy adott munkára, sportra, vagy egy kitűzött feladatra kíván kutyát választani, annak nem érdemes kísérleteznie, hiszen a szelekció hatására fixálódtak és erősödtek egyes fajtaspecifikus tulajdonságok, melyek kiválóan kihasználhatóak, ha célzottan igyekszünk foglalkozni velük. Így tehát aki remek vadászkutyát szeretne, és igénye, hogy a kutya állja, valamint apportírozza a vadat, az magyar vizsla helyett ne válasszon pitbull terriert, mert az bármennyire is képezhető, sosem fog úgy teljesíteni és olyan eredményesen dolgozni, mint egy, a feladatát ösztönösen ellátó fajta. Ha azonban hobbikutyásként ki szeretnénk próbálni valamely sportot, ami felé látható érdeklődést mutat az eb, akkor a megfelelő képzés után ezt gond nélkül megtehetjük. Előfordulhat, hogy alkalmas lesz rá, sőt szeretni is fogja, de ez lutri, az eredmény pedig nem mindig rózsás. A lényeg, hogy megtaláljuk kedvencünk számára a legkedvezőbb elfoglaltságot, különösebb elvárások nélkül.
Számos példát és ellenpéldát fel lehetne sorakoztatni, kezdve a terápiás német vizslától az agility-ző westie-n át a terelő cocker spánielig, én mégis úgy vélem, hogy érdemes egy bizonyos mértékig fajtasovinisztának lenni. Tisztelni kell a fajtaspecifikus tulajdonságok kialakulását, és segíteni a fennmaradásukat szelekcióval, tudatos tenyésztéssel, valamint motiválni az embereket a megfelelő fajtaválasztásra, és ragaszkodni ahhoz, hogy adott munkára létrejött fajták tenyésztése ne menjen el küllemi irányba, valamint az eredeti feladatukat ne vegye el teljes mértékben az új, tanított viselkedésforma, ahogy újdonsült divatkutyák sem.
BZS