Bár kétségkívül biztosíthatjuk kutyánknak a megfelelő körülményeket lakásban is, talán számolni is nehéz lenne a vidéki kutyatartás előnyeit a városival szemben. Gazdinak, kedvencének egyaránt.
Persze csak akkor van értelme vidéki kutyatartásról beszélni, ha az állat nem a házban él, hanem az őt megillető helyen, az udvarban látja el feladatát – őrzi a falusi vagy tanyasi portát.
És természetesen nem láncra verve, hanem szabadon. Szerencsére már jogi szabályozást is kapott az dolog: 2016. január 1-jétől lépett hatályba a korábban módosított állatvédelmi törvény, amely kimondja, hogy nem szabad a házőrzőt tartósan, huzamosabb ideig láncon, kikötve tartani.
Ennek ellenére sajnos még ma is nem egyszer látok lánc végén sínylődő vagy kennelbe zárt kutyát, akit, mint egyfajta „jelzőrendszert” használ gazdája. A kutya az egyetlen olyan állatfaj, mely – az emberrel való évezredes együttélés eredményeként – jellemzően fajtársaival szemben is inkább az ember társaságát választja. Tiszteljük hát meg ebünket azzal, hogy hozzá méltó, szabad mozgásteret biztosítunk neki, ezzel mellesleg betartva a törvényi szabályozást is.
Nálunk a farmon van egy 2×3 méteres kennel, ami több funkciót szolgál. Először is, ha olyan vendég jön, aki tart a kutyáktól, a vendég beengedése, esetleg rövid itt-tartózkodása idejére bezárjuk mindhárom házőrzőnket. A kennel szintén szolgál a tenyésztésre (is) tartott komondorpár alkalmankénti és váltott szeparálására, mert felelős tenyésztőként természetesen nem minden tüzelésre fedeztetjük be szukánkat. De csak és kizárólag célzottan, és a lehető legrövidebb időre zárjuk be a kennelbe kutyáinkat.
A komondorok egyébként meglehetősen stramm jószágok – ugyan építettem egy három oldalú kutyaházat nekik a ház oldalához, de ritkán használják. Az épületekkel körbezárt belső udvar időjárástól valamelyest védett részén „vészelték át” gond nélkül az egész komoly hidegeket is hozó tavalyi telet (a szuka jellemzően a lábtörlőn, a kan a puszta kövön fekve), csak a már extrém, március eleji mínusz 20 fok körüli két éjszakára készítettünk nekik fekhelyet a fészerben egy-egy pléden. A bundájukon, különösen a lábaikon leszedhetetlen csomókban lógott a ráfagyott hó, de ettől sem tűntek különösebben zavartatni magukat.
A barna labrador természetesen más hőháztartással bír, ő kapott a saját, külön bejáratú kutyaházába vastag szalmaréteget, és hőfüggönyt is a bejáratra. Egyébként Charlie, az immár kilenc éve családtag labrador számunkra megdöbbentő hajlandóságot mutatott az egyébként szintén saját kézzel gyártott kutyaház birtokba vételére. Ugyanis ideköltözésünk előtt, mikor még külföldön éltünk, szobakutyánkat sehogyan sem tudtuk kiszoktatni a célzottan vásárolt kutyaházba. Volt, hogy napos idő lévén pár órára a ház mögötti hátsó udvarra zártuk, próbálván szoktatni őt a későbbi kinti léthez (akkor már konkrét terv volt a haza- / tanyára költözés). Pár perc után hangos, panaszos, mély vaooouou-vaooouuuoo, amolyan „kitagadott a családom”-blues szólt kitartóan Charlie jellegzetes baritonján. Házon belül sosem csinált ilyet, úgy tűnt, tényleg falkából kitagadásnak éli meg, ha az udvaron hagyjuk. Házának pedig közelébe sem ment. Ezután az éjszakára való kutyaházba erőltetést meg sem próbáltuk. Továbbadtuk hát a kutyaházat, és tovább szerettük barna barátunkat házon belül.
A meglepő dolog ott kezdődött, amikor végre már tettlegesen is készülődtünk visszaköltözni szülőhazánkba, ennek kapcsán pedig már jó előre elhatároztuk, hogy majd most kemények leszünk, és igenis kiszoktatjuk Charlie-t saját lakóterünkből. Hátha a nagy változás részeként fogja fel a saját kiköltözését is, és nem éli meg tragédiaként. Fogadkoztunk, de hittük is meg nem is, hogy sikerülni fog, ismerve magunkat és kutyánkat is. Tavaly április végén, másfél napos autózást követően érkeztünk meg végre, és az igen csípős hajnalok miatt (és kutyaól még nem lévén) Charlie két éjszakát a ház zárt verandáján töltött, ami inkább lakórész, mint bármi más. Aztán kész lett az első projektek egyike, a számára méretezett, szeretettel, gondosan barkácsolt kutyaház. Nagyon szurkoltunk, hogy éjszaka kibírjuk majd a várhatóan órákig tartó vonítást, míg kutyánk lassan, szomorúan elcsitul és talán álomba sírja magát.
Charlie azonban az első pillanattól kezdve olyan magától értetődő módon vette birtokba a nyilvánvalóan neki készült lakóalkalmatosságot, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Éjszaka sem volt egy hangja sem, másnap, mikor kiléptem az ajtón, vidáman csóválva üdvözölt. Mintha mindig is így élt volna. Nem győztünk álmélkodni. (Csak halkan merem súgni az esetleg hasonló kiszoktatási gondokkal küzdő gazdiknak; talán a saját készítésű kutyaház lehet a titka a dolognak.) Charlie természetesen azóta is abban a házban alszik, néha napközben is.
De nézzük, mikre kell még figyelnünk, ha vidéken kutyát tartunk.
Faluhelyen, községekben szórólapokkal, e-mailen értesítik a lakosságot aktuális ebzárlatról, kötelező oltásról, sőt, jellemző, hogy előre tudatott időpontban vihetjük kutyánkat egy lakhelyünkhöz közeli pontra, ahol a „mozgó állatorvos” oltja be, a falu életének szervezői így próbálván segíteni a kevésbé mobilis lakókat.
Vidéken a bolha, de főleg a kullancs elleni védelem fokozott jelentőséggel bír, mivel kutyánk sokkal inkább ki van téve vérszívó élősködőknek, mint városi társai. E téren többféle megoldás közül lehet választani, mi egy drágább, de 8 hónapig hatásos, élősködők elleni nyakörvre szavaztunk, ami tökéletesen hatásosnak bizonyult.
Ha egy adott településen a lakóknak problémát, kellemetlenséget okoznak a szabadon kóborló kutyák, a település vezetése gyakorta emlékezteti a lakosságot „A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény XXIV. fejezet 193. §. (1) a) pontjára, aminek értelmében: „Aki a felügyelete alatt álló kutyát a település belterületén felügyelet nélkül bocsátja közterületre, vagy kóborolni hagyja szabálysértést követ el.”
Minden ebtartónak kötelessége gondoskodni arról, hogy kutyája az ingatlanán kívül felügyelet nélkül ne kóboroljon, és másban kárt ne tehessen. Ennek elmulasztása okán pénzbírsággal büntethető, melynek legalacsonyabb összege ötezer, legmagasabb százötvenezer Forint lehet.
Érdemes tehát kutyánk számára áthatolhatatlan kerítéssel körbekeríteni ingatlanunkat, és azt megfelelő módon karbantartani.
Összegzésül elmondhatjuk, hogy bár a vidéki kutyatartás gondos gazdit kíván, egy házőrző, „állomány-felügyelő”, vagy legeltető állattartásnál egy rátermett terelőkutya bőséggel meghálálja a többszintű törődést. Vidéki porta – úgy gondolom – üres is legalább egy kutya nélkül.
Bányai Márk