Szakadó esőben, orkán erejű szélben, amikor az orrodig se látsz az arcodba csapódó jeges víztől, és lóg a kezedből három póráz, melynek végein kettő eb a földön kullog, egy pedig a kezedben lóg, a negyedik, aki a sajátod, pedig szabadon bóklászik – amennyire ilyen időben kedve van bóklászni – nem épp a kérdőre vonásra számítasz. Hogy jóindulatból történt-e? Nem tudom. Nem tudtam mire vélni a hölgy hatalmasra nyílt szemeit, kérdő tekintetét, amint megáll előttem, és számon kér. Egy idegen…
Bevallom, válaszolni se tudtam. Mit is válaszolnék?! Kérdezzek vissza? Vagy kezdjek el magyarázkodni egy idegennek, miközben a kezeimről már jégcsapok lógnak, és azt se érzem, hogy fogom-e még a pórázokat? Esetleg indokoljam meg, miért van nálam négy kutya? Netalántán papoljak egy sort a felelős állattartásról, hogy szegény állatkáknak miért kell az ítéletidőben is fagyoskodni?
Végül arra jutottam, hogy nincs miért magyarázkodjak egy idegennek. Sőt, nincs is miért kérdőre vonnia. De mégsem tudtam kiverni a fejemből ezt a pillanatnyi képet, ahogy kérdőn, megvetőn bámul. Mélyen elgondolkodtam rajta fagyos sétám során, hogy mi lehetett a gond. A parkba érve azon járt az agyam, hogy miért tartanak bolondnak, ha négy kutyám van. Mitől lennék kevésbé „normális”, ha csak egy lenne, vagy ha egy se, esetleg otthon ülnék egész nap, ki se dugva az orromat? Hamar meggyőztem magam arról, hogy amíg az ember elegendő mozgást, időt, foglalkozást, tréninget és nem utolsó sorban pénzt tud áldozni a kutyáira, addig az ésszerűség keretein belül mindegy, hány ebet tart. Egyszerűen biztosítsa azt, amire szükségük van.
Amikor kellően fáztam, már elkezdtem azon gondolkodni, hogy a hölgy esetleg engem sajnált (vagy a kutyákat), hogy ilyen időben is kimegyünk, sétálunk. Hiszen ha több eszem lenne, maradhattam volna a jól befűtött házban is a meleg dunyha alatt, ahová a kutyák is befészkelhetik magukat. (Ez persze meg is történt a sétánk végeztével.) Ez számára szorult volna magyarázatra, de nekem már nincs energiám megmagyarázni… Hiszen a kutyáknak mérettől, fajtától és időjárástól függetlenül szüksége van a mindennapos sétára. Egész nap be vannak zárva a házba, muszáj átmozgatni a tagjaikat, és minimum egy negyed óra / 20 perces egészségügyi sétát tartani. Igen, fáztam, sőt ők is vacogtak, annak ellenére, hogy felöltöztettem őket. De mozogtak, és ezután sokkal jobban aludtak.
Hazaérve már csak kacagni tudtam a történeten, belegondoltam, mennyire nevetségesen nézhettem ki a rajtam lógó kutyákkal, kapucniban, az orromig feltekert sálban, amint szenvedő tekintettel rimánkodok a yorkiknak, hogy haladjunk már, nem kell minden fűszálat megszagolni, mert megfagyok.
A háttérinformáció a történethez, hogy nekem egyetlen kutyám van, a picikre csak vigyáztam. Őket másként kezeli a gazdija, mint én, így a séta csak nálam vált számukra napi rutinná, számomra viszont a kérdő tekintetek lehettek újabban a napom részei. Meg kellett szoknom az állandó bámulást, bolondnak nézést, hiszen nem mondhatom el egyesével mindenkinek, hogy csak a spániel az enyém. Meg nincs is közük hozzá.
Mindenesetre ahogy telt a „gyerekmegőrzés”, én úgy lettem napról napra egyre büszkébb arra, hogy négy kutyával sétálok. Ezt látva a kétkedők, kérdezők, kötekedők inkább kikerültek, elfordultak, vagy csak a fejüket csóválták. Nekik lehetett egy újabb rosszindulatú gondolatokkal teleszőtt „legjobb” napjuk, és irigykedhettek rám, hogy emelt fővel sétálok állandó boldogságom tárgyaival, a kis szeretetgombócokkal, és persze egyetlen Bogárommal.
BZS