Gergő egyke volt és – testvér híján – mindig szeretett volna egy kutyust. És bár még csak harmadikba járt, általában elérte, ha nagyon akart valamit. Egyre győzködte a szüleit, hogy igenis felelős gazdi lenne, és gondját viselné egy kutyusnak.
– Ígérem, én fogom etetni, sétáltatni, és ha kell, szobatisztaságra nevelni is!
– Hohó, te! – szólt rá az apja. – Máris úgy beszélsz róla, mintha eldöntött dolog lenne!
– Jaj, apu! Tudom, hogy ha kapok egy kutyát, még a jegyeim is javulni fognak!
– Hát azt meg hogy csinálnád, miközben a kutyával is akarnál foglalkozni?
– Úgy, hogy még többet vennék el a játékidőből, és tanulásra fordítanám!
Addig-addig, hogy a szülők végül kötélnek álltak, és Gergő kilencedik születésnapjára kapott egy kölyökspánielt. Amint anya és apa beléptek vele a házba, egyből határtalan volt a boldogság a kutya- és az emberkölyök részéről egyaránt. Gergő kacagva, a spániel éles hangon csaholva ugrálták körbe egymást az előszobában, a fiú ölbe kapta a kutyust, aki egyből az arcán kezdte nyalogatni. Gergő már-már visongott a nevetéstől.
Az első hetek idillien teltek. Gergő – szavát állva – minden hétköznap fél órával korábban kelt fel, és iskolába indulás előtt büszkén vitte sétálni új barátját a két háztömbbel odébb lévő parkba, majd ebéd után egy gyors körre a tömb körül, és este, fürdés előtt megint egy park-sétára.
Az első pár éjszaka Saci – mert ezt a nevet kapta Gergőtől a kutyalány – nyüszítve, szűkölve ébredt, és apa, Gergő zavartalan szuszogását hallva, fejcsóválva, de mosollyal a bajsza alatt vigasztalta álomba a kutyust. Saci az első időkben néha a folyosóra pisilt, ilyenkor pedig anya könyörült meg Gergőn, és maga mosta ki a kis előszobaszőnyeget.
Gergő becsülettel tett eleget ígéreteinek, és nemcsak rendszeresen sétáltatta új barátját, hanem etette, és lelkesen tanította szobatisztaságra is. Hanem egyéb módon való kutyatanításra már nem maradt ideje, kedve. Azon csak nevetett, hogy Saci néha ellopott egy-egy, előszobában hagyott újságot, amit jobb esetben is csurom-nyálasan tudott kiszedni a szájából, néha pedig csak darabokban. Kicsit sajnálta, hogy a kutyázás miatt már csak egy órát focizhatott Zolival meg a többiekkel délutánonként, de tudta a kötelességét, és ötkor futott haza a leckeírás, magolás miatt.
A család nagyon szeretett kártyázni, Gergőt is megtanították már számos jó játékra a lapokkal. Persze mindig csak az együtt töltött idő, a nevetés kedvéért játszottak. Gergő nagyon büszke volt arra, hogy új pakli kártyát vett saját zsebpénzén a minap, és önzetlenül bedobta a családi-közösbe, mert a réginek a lapjai már teljesen elrongyolódtak. A szülei is megdicsérték nagyvonalúságáért, és ő örült, hogy felnőtt módon hozzájárult a család kedves szórakozásához.
Egy nap aztán, épp a pályáról hazajövet, történt valami szokatlan. Saci ugyanolyan lelkesedéssel üdvözölte, mint mindig, mikor azonban túl voltak a kölcsönös üdvözlő rituálén, Gergő megpillantott valamit Saci fekhelyén. A makk ászt – cafatokban.
– Te hülye, hülye vakarcs! Tudod te, mit csináltál? Ezt a paklit a saját pénzemen vettem! És most az egész semmit sem ér! – fakadt ki bosszúsan, és durván ellökte magától a kutyát.
Saci meglepetten vette tudomásul a hirtelen hangulatváltozást, de – kicsit sunyítva bár – visszaoldalgott gazdijához.
– Hagyj békén! Menj a pokolba! – taszította el ismét Gergő. A kutya nem értvén a dogot, bús ábrázattal a helyére kullogott, és cincálni kezdte a makk ász megmaradt darabjait.
– Mi a baj Gergő? – kérdezte anya a konyhából.
– Nagyon jól tudod, hogy mi a baj, anya! Te is láthattad a széttépett kártyalapot Saci helyén! – dühöngött Gergő.
– Igen, láttam, és direkt hagytam ott. Hátha tanulsz belőle. Te is tudod, hány levelet és számlát rágcsált már szét Saci, nem véletlen, hogy nem hagyunk semmilyen papírt az előszobában. De biztos vagyok benne, hogy erről is le tudjuk szoktatni. Addig is nézd a jó oldalát – a kutya rendre nevel!
Este Gergő kelletlenül vitte a parkba Sacit, de a kutya olyan vidáman, önfeledten élvezte a kis kirándulást, hogy a fiú is megenyhült, és mire a séta végére értek, ismét szent volt a béke közöttük.
Alig két hét múlva nagyon fontos házi feladatot adtak magyarból. Egy hetet kaptak rá a gyerekek, hogy fogalmazást írjanak legkedvesebb nyári élményükről. Gergő unszolta anyukáját, hogy segítsen neki, de ő azt mondta, hogy szó sem lehet róla, a tanárnő egy perc alatt megszimatolná, ha felnőtt keze, illetve tolla lenne a dologban. Gergő így nekigyürkőzött magában. A tavalyi balatoni nyaralást választotta témának, mind a kilenc évének írói tehetségét belegyúrva a végül három oldalt kitöltő élménybeszámolóba! Még anya és apa is megdicsérte, azt mondták nagyon szép teljesítmény! Holnap, csütörtökön kell majd beadni, és Gergő már előre várta a pillanatot, amikor a tanárnő a legjobban sikerült fogalmazások között az övét is felolvassa az osztálynak. Három oldal! Sosem hittem, hogy tudok ennyit írni! – gondolta büszkén. Ebéd után még egyszer átolvasta a remekművet, majd boldogan kivitte Sacit a déli sétára. Utána leszaladt a srácokhoz a pályára. Ma nem fociztak, csak beszélgettek a pázsiton ülve – csajokról folyt a szó. Hátukat vagányul a drótkerítésnek támasztva, és egy-egy fűszál végét rágcsálva igazán nagyfiúnak érezték magukat. Gergő ötkor kötelességtudóan búcsút intett a srácoknak, és hazafelé vette az irányt.
Amikor zárt ajtót talált, tudta, hogy senki nincs otthon, illetve Sacin kívül senki. Bentről boldog csaholás hallatszott. Anya biztos vásárolni ment, apa meg valószínűleg megint túlórázik. A lakásban a kutya szinte a mellkasáig ugrált örömében, alig tudta becézgetve, simogatva lenyugtatni. Aztán pillantása Saci fekhelyére siklott. Már megint papírfecnik borították.
Borzasztó aggodalom kerítette hatalmába. Talán az előszoba asztalára dobta a fogalmazás lapjait, mielőtt leszaladt a haverokhoz? Ugye nem?! – Édes Istenem, add, hogy csak valami hülye számla legyen! – fohászkodott. Letérdelt a kutya fekhelye mellé, és remegő kézzel nyúlt egy nagyobb fecni után. A fogalmazás volt. Olyan düh lett úrrá rajta, hogy még a körülötte ugráló, vakkantgató kölyökkutya is megérezte valahogy. A földre kushadt, fejét a mellső mancsai közé eresztette, és aggódón pislogott gazdija felé.
Gergő éktelen dühe, és a tény, hogy senki nem volt otthon, olyan tettre késztette, amit soha nem gondolt, hogy képes megtenni. Könnyes szemmel felkelt, és a szobája felé léptében belerúgott Saciba.
– Te mocskos rohadt dög! – kiabálta – Gyűlöllek! Hogy miért is akartam én kutyát!
Aztán magára csapta az ajtót. Mikor kisírta magát és kicsit lehiggadt, kiment összeszedni fogalmazása romjait.
Nemsokára anya, majd apa is hazaértek. Mikor eljött az esti sétáltatás ideje, és Saci az előszobában fel-alá rohangálva jelezte, hogy dolga van, apa benyitott Gergő szobájába.
– Fiam, hallod, hogy Saci jelez, nem? Miért nem készülődsz?
– Nem érdekel! Nem megyek ki vele!
Az apja megütődve nézett.
– Mi történt? Hirtelen meguntad, hogy nemcsak játék, hanem kötelesség is van egy házi kedvenccel?
– Saci egyáltalán nem kedvenc! Utálom azt a rohadt dögöt! Mindent elront! – és akarata ellenére sírósra vált a hangja és ismét könnybe lábadt a szeme.
Apa látta, hogy valami nagy trauma érte Gergőt. – Gyere, menjünk le ma együtt Sacival, és beszéljük meg, mi történt. Biztosan találunk megoldást.
– Nem találunk! Elegem van Saciból! Adjuk oda valakinek! – kiabálta Gergő.
– Látom, valami komoly dolog történt – mondta apa. – Most szépen veszed a cipődet, és lejössz velünk sétálni.
Ezzel a kijelentő hangsúllyal nem volt mit tenni, és Gergő duzzogva bár, de elkezdett sétához készülődni. A ma esti kutyasétáltatásra apa és fia közösen léptek ki a házból az örömében körülöttük ugrándozó Sacival.
Mikor már vagy öt perce szótlanul baktattak egymás mellett, Gergő nem bírta tovább.
– A szemét kutya széttépte a fogalmazást! – szakadt ki végre belőle.
Apa arcán látszott, hogy ez még neki is fáj, de nyugodt hangon mondta. – Nagyon sajnálom. Igazán jó írás volt.
Apa sejtette, hogy Gergő megint az előszobában hagyta a dolgozat lapjait, de érezte, ez nem az a pillanat, amikor ezt fel kellene rónia fiának. Helyette inkább azt kérdezte.
– Mondd meg őszintén, bántottad érte Sacit?
A fiú egy ideig nem felelt, csak szemlesütve baktatott apja mellett.
De az nem tágított a kérdéstől. – Nos?
– Igen. – felelte szégyenkezve Gergő.
– Éreztem a levegőben – mondta apa. – Nagyon leverten feküdt, amikor hazaértem munkából. De gondoltam, majd elmondod magadtól, mi a gond.
– Apa, én nem akarom többé Sacit! – vallotta meg Gergő.
Az apa egy darabig elgondolkodva lépkedett, majd ezt mondta.
– Gyere, fiam, üljünk le ide a padra.
Gergő sejtette, hogy most alapos fejmosás következik, és jól megkapja a magáét, hogy ő akart kutyát, és nem tud felelősségteljes döntést hozni, pedig már azt hitték, felnőttként kezelhetik ilyen kérdésben, satöbbi. Próbálta megacélozni akaratát, miközben leereszkedett apja mellé a padra.
Az apa fia szemébe nézett, és így folytatta.
– A te kutyád, a te döntésed. De kérlek, mielőtt ilyen komoly, visszavonhatatlan elhatározásra jutnál, hallgass most végig. Gergő, ez a kutya lesz a te leghűségesebb barátod, ha most nem lököd el magadtól. Figyeld csak, most is milyen szeretetre éhesen, milyen odaadással néz téged. Hiába bántottad. Ha értené a nyelvünket, minden kívánságodat teljesítené! Ha nem csak sétálni viszed, hanem foglalkozol vele, és megtanítasz neki néhány könnyen felismerhető parancsszót és rendszabályt, nem történik többé hasonló. De közben kicsit neked is meg kell tanulnod az ő nyelvén. Tudod, nekem volt egy kutyám kamaszkoromban, és bátran mondhatom, a legjobb barátom volt! Együtt csatangoltunk erdőn-mezőn, és neki mondtam el, ha bánatom volt, vele beszéltem meg kétségeimet, aggódásaimat. Mindig segített, ha nehéz döntés előtt álltam.
– Hogyhogy vele beszélted meg? Tán még válaszolgatott is? – kötekedett Gergő.
– Igen, a maga módján válaszolt – felelte türelmesen az apa. – Feltettem neki egy kérdést, és mélyen a szemébe nézve, csendben vártam egy vagy két percet. És amilyen gondolat jött a kérdésemre, az volt az ő válasza. És mindig a jó döntés született meg olyankor. Tudod, hogy anyukáddal már egész fiatal korunktól ismertük egymást, ugye? Egyszer, mikor tinédzserként én már szerelmes voltam gyönyörű szemébe, de ő még észre sem vett engem, azt kérdeztem Vitéztől, hogy ő lesz-e a feleségem. Minden körülmény azt mutatta, hogy Lilla sosem lesz az enyém, a kutya azonban azt „mondta” nekem, hogy igen, ő lesz életem párja. És lám. Sosem sírtam annyira korábban, mint amikor Vitéz végül meghalt.
Gergő kicsit zavarban érezte magát, mert apja sosem beszélt ilyen nyíltan az érzelmeiről. Főleg nem egy állat iránt.
Elhatározása, hogy nem kell neki többé a kutya, megingott. Az apa megfogta fia kezét, és rámutatott Sacira.
– Ha úgy hozná a helyzet, biztos vagyok benne, hogy ő akár az életét is adná érted. Gondold csak át, hány ilyen barátja van az embernek életében.
Gergő kinyújtotta másik kezét, és lágyan megsimogatta a kutya okos buksiját. Saci végtelen hálával a szemében pillantott fel rá.
– Persze, apu, megtartjuk Sacit… – mondta.
Bányai J. Márk