Egész úton vígan bolondoztunk az autóban. A vezetőülésben Joci, mellette én, hátul meg Feri és Brigi, akik lassan egy éve együtt jártak. Csak a szomszédos ország gyönyörű tengerpartja, az esti sörözések, nekünk – az első sorban ülőknek – pedig bikinis (jobb esetben monokinis) csajok jártak az eszünkben. Joci még csak februárban szerezte meg a jogsit, de olyan megfontoltan, nyugodtan vezetett, hogy a szülei nem tettek ellenvetést, amikor nyár elején kölcsönkérte a jobbára csak hétvégén használt családi autót egy pár napos külföldi táborozáshoz a haverokkal. Most pedig egyhetes tengerparti nyaraláshoz kapta meg a verdát, illetve kapta meg ismét ugyanaz a csapat. Csak hát Joci megint ragaszkodott hozzá, hogy magunkkal vigyük Csöpit, a behemót, de végtelenül szelíd kaukázusi juhászkutyáját.
Elválaszthatatlan barátok voltak. Joci mondta, hogy a kombi csomagtere a kutya miatt kapott sötétített hátsó üvegeket, hogy nyáron, ha viszik magukkal, ne tűzzön rá a nap.
Csöpi tehát a csomagtartórészben feküdt, és bár a légkondi is be volt kapcsolva a kocsiban, a csomagteret a poggyászokkal együtt teljesen kitöltő állat folyamatosan lihegett.
– Joci, ha még egyszer kimondod a nevét annak a szörnynek, és felül a nyakamba lihegni, lekeverek egy tockost innen hátulról! – szólt Feri.
– Nem fogod megtenni, mert még tömegkarambolt okozol! – vigyorgott Joci a kormány mögül.
– Jaj, hagyjátok már egymást, mert szólok Csöpinek, hogy tegyen rendet köztetek! – tromfolt rá Brigi. A kutya a nevét hallva nyomban ülő pózba helyezkedett, és várakozón tekintett a kocsiban ülőkre – miközben Feri nyakába lihegett. Úgy döntöttem, megkegyelmezek cifra káromkodását máris megkezdő barátomnak, és az utastéren átdobtam egy jutalomfalatot a kutya irányába. Az megkereste a leeső darabot, majd elégedetten visszafeküdt a helyére.
Hamarosan a határra értünk, és a magyar oldalon – némi várakozás után – mindenféle probléma nélkül átgurultunk. A másik határvonalon pechünkre egy fiatal, de magát fontosnak tartó, morcosra erőltetett ábrázatú határőr lépett a kocsihoz. Hamar kiderült, hogy az angol lesz a közös nyelv, amit Jocin kívül a kocsiban mindenki, valamint a fontoskodó közeg is ért. Pár piszkálódó rutinkérdés után azt mondta, kábítószerszagot érez, „sajnos” át kell nézniük az autót. Szépen pakoljuk ki az összes csomagunkat, és várjunk, míg végeznek a vizsgálattal. De a csomagtartót akarja először látni.
– Mi az, mit akar? – kérdezte Joci, aki mindig hadilábon állt a nyelvtanulással.
– Még hogy kábítószert szimatol!?! – háborgott Feri. Ez csak kötekedik velünk!
– Miféle drog? – dülledtek ki Joci homlokán az erek.
– Most fogd be a szád Joci – sziszegtem –, először is ki ne ejtsd még egyszer a kábítószer nemzetközi nevét a szádon, mert sosem szabadulunk! De tudjátok mit? Szívózik a fószer? Akkor ne mondjuk meg neki, hogy mamut van a csomagtérben, oké? A sötétített ablakokon keresztül úgysem látja!
Cinkosan összekacsintottunk. Ebben a pillanatban Csöpi halk, mély morgásba kezdett. Megvolt az a tulajdonsága, hogy kiszimatolta az ellenséges vagy ártó szándékot a levegőben.
– Kuss, Csöpi! Ne rontsd el a mókát! – szólt rá Brigi a kutyára suttogva-kiabálva, kaján vigyorral a képén.
Joci kiszállt a kocsiból, a felettébb komoly képet vágó, öntelt határőrrel a sarkában megkerülte a kocsit, közben Feri – a megbeszéltek szerint – rákattintotta Csöpi nyakörvére a pórázt, és erősen fogta a végét.
Abban a pillanatban, mikor kinyílt a csomagtartó és Joci gyorsan hátralépett, Feri azt sziszegte vészjóslón Csöpi felé, hogy „csibész!”! A kocsi mögött fontoskodó határőr úgy megrémült a biztatástól hirtelen hangja teljével ugató, hörgő, pórázt feszítő kutyától, hogy a döbbenettől hátra lépve megbotlott, és a hátsó felére huppant.
Még fel sem tápászkodott teljesen, de már vörösre vált arccal üvöltötte, hogy „GO! GO! JUST F…ING GO!” Ami kicsit szabatosabban annyit tesz: „Menjetek, csak húzzatok már a francba!”
Joci lecsapta a csomagtartót, bevágódott a kormány mögé, és a gázra taposott.
– Láttad, ahogy kidülledt a szeme, mikor összeakadt lábbal hadonászott a karjaival?
– És azt a sebességet, ahogy átment a feje vörösbe? – Nem bírtunk magunkkal. Fél óra múlva már mindenkinek fájt a hasa a nevetéstől. Csöpi megalapozta a nyaralás hangulatát mindjárt az elején.
Bányai J. Márk