Az 1890-es évek végén Földünk egy hideg, fagyos területe szinte kiapadhatatlan kincsesbányaként kezdte ontani az emberiség oly nagyra becsült sárga gyönyörűségét, az aranyat. Ez az Alaszka és Yukon területen lezajlódó híres-hírhedt aranyláz a mai napig megmozgatja a kalandra, romantikára hajlamos emberek képzeletét. Hősök voltak az emberek, és hősök lettek az őket szolgáló kutyák is.
Az alább kezdődő sorozat néhány történeten keresztül bepillantást enged a dicső múltba, mely nem is mindig volt dicső, s lehet, hogy csak az idő és a távolság vonja romantikus fénybe. Közhelybe illő, hogy már a Berring-szoroson először átkelő s az új világot „meghódító” legelső népcsoportok, a paleo-indiánok egyetlen háziállata, vadásztársa, néha élelme a kutya volt.
Teltek-múltak az évszázadok, évezredek, s a távoli észak egyetlen munkaeszköze a kutya maradt. Nagysága, felépítése, területenként változott, más kutyát használtak Alaszka nyugati partvidékén a jupik-inuitok, mást a kontinens belsejében élő atapaszk nyelvű indiánok. A funkció, a feladatok hasonlók voltak. Télen szánt húztak, vadászatban segítettek, nyáron teherhordóként könnyítették meg gazdáik életét.
A kutya jelen volt az euró-amerikai prémvadászok, aranykutatók megjelenésekor is. A fehér ember hamar felfedezte, hogy e zord és barátságtalan vidéken mily nélkülözhetetlen társ a kutya. 1896-ban a klondike-i aranylelet felfedezésekor egy jó szánhúzó kutya értéke többszöröse volt délebbre élő társainak. Míg a Washington-állambeli Seatlle-ben egy kutya $15-ba került, ugyanez az állat Skagway-ben már a tízszeresét érte.
Számtalan mese, történet, legenda keletkezett észak kutyáiról. Buck, Fehér Agyar és társaik, melyek Jack Londont, Robert Service-t, Oliver Courwood-ot megihlették, gyakran valós alappal rendelkeztek, melyek néha izgalmasabbak voltak, mint a kitalált történet.
Pillantsunk hát be e rég eltűnt világba, s ismerjük meg azon emberek és kutyák világát, kiket manapság megsárgult fotókról és kopottas betűjű, szakadozott könyvekből ismerünk.
I. „Scotty” Allan és Baldy
A skót kalandor Allan Alexander Allan, becenevén Scotty Allan óriás a kutyaszánhajtás történetében, de számunkra majdnem teljesen ismeretlen. Scotty Allan a sarki ösvények királya 1867-ben született Észak-Skóciában, Dundee-ben. Már fiatalon lovak kiképzésével és pásztorkutyák tanításával foglalkozott. Még nem volt 20 esztendős, mikor Border Collie-jával megnyerte a Nagy Nemzeti Terelőbajnokságot.
1887-ben utazott az Egyesült Államokba, ahová egy csapat Clydesdale csődőrt kísért. A lovakat célba juttatván úgy döntött, hogy az új világban próbál szerencsét. Alkalmi munkákat vállalván jutott egyre nyugatabbra és nyugatabbra. Klondike-hoz 1897-ben ért fiatal feleségével és alig két hónapos csecsemőjükkel. Mivel legjobban a kutyákhoz értett, hamar megtalálta a számára legmegfelelőbb munkát: postás lett. Ez északi viszonylatban azt jelentette, hogy mérföldek ezreit tette meg kutyaszánon, csomagokat, leveleket, információkat szállítva, gyakran embertelen körülmények között. Hóban-fagyban, akár -50°C alatt is vinni kellett a hivatalos szállítmányokat. 1900-ban Alaszka nyugati partvidékén még a klondikei-nál is nagyobb aranyleletre bukkantak. Rövid időn belül 100.000 ember nyüzsgött az addig szinte élettelen, fagyos, homokos fövenyen. Hetek alatt sátorváros épült, mely szép lassan várossá avanzsált. Nevet senki nem adott neki, a helyet csak egyszerűen No Name-nek, vagy később Nome-nak hívták. A mai napig ez a neve. Hatalmas aranyleletek kerültek itt napvilágra, s olyan emberek gazdagodtak meg, akik később meghatározták a XX. század történelmét.
Scotty Allan is megjelent családjával Nome-ban, s mint kutyaszánhajtó hamarosan munkába állt a Darling & Dean Hardware Co. megbízásából. Rövid időn belül hatalmas hírnévre tett szert, mint mindennel és mindenkivel szembeszálló fanatikus kutyahajtó. A legkeményebb időjárási viszonyok között is hajlandó volt egy távirattal akár 100 mérföldet is megtenni. 1908-ban a Kentucky-ból érkezett Albert Fink megalapította a Nome Kennel Club-ot, mely az első professzionális kutyaszánhajtó szervezet volt a világon. Az alapító lótenyésztő volt Kentucky-ban, s a Kentucky Derby mintájára kitalált egy jellegzetes amerikai szisztémájú, fogadással egybekötött szánhúzó versenyt. Ez a verseny az All Alaska Sweepstakes. Nome-tól Candle-ig és vissza futottak a fogatok, 408 mérföldön (~660 km) keresztül. Az első versenyen természetesen Scotty is indult, John Berger kutyáival. Második helyezést ért el, ami rendkívül feldühítette. A következő évben szintén Berger kutyáit hajtotta. Új vezérkutyája egy nagytestű, foltos, mixed breed (husky- hound /vadászkutya keverék/ ), Baldy volt. Innentől kezdve kettőjük életpályája szorosan összefonódott. 1910-ben mindenki megdöbbenésére a versenyt Fox Maule Ramsai nyerte kistestű, Szibériából importált szánhúzó kutyáival. Scotty egy éven keresztül készült a következő megmérettetésre keverék kutyáival, s az eredmény nem is maradt el. 1912-ben harmadjára is megnyerte a Sweepsteak-et. A negyedik versenyen Scotty már a saját kutyáit hajtotta, közösen alapított kennelt a híres író-költővel, Esther Birdsall Darlinggal. Az utókor számára Baldy of Nome címmel alkotott kisregényt az írónő.
Baldy már kölyökkorától kezdve kimagasló képességeket mutatott, egyértelmű volt, hogy vezérkutya lesz belőle. Amikor nem húzott, rendkívül nyugodtan, már-már sztoikusan tekintett a világra. Hámba fogva azonban az egész csapat számára világos volt, hogy Baldy a főnök, mint ahogy Baldy-nak is csak egy „isten” létezett, Scotty.
Sok más musherral (kutyaszánhajtó) ellentétben Scotty imádott viharos időben hajtani, és Baldy a legnagyobb szélben is meghallotta gazdájának halk füttyjelzéseit. Scotty Allan a csendes füttyszóval irányítást még Skóciából hozta magával, s egész életében vallotta, hogy a kutyával nem üvöltözni kell, hanem meg kell értetni magunkat.
Hiú ember volt, nagyon erős testalkattal rendelkezett, de csak 160 cm magasra nőtt ls ez rendkívüli módon zavarta. Imádta a kalapokat, úgy érezte, egy jó kalap jobb kiállást biztosít neki. Gyakran lehetett Nome-ban látni amint Baldy-val az oldalán peckesen sétál a saras főutcán, fején az ügyeletes kalappal.
A Sweepstakes történetének 1917-ben az Egyesült Államok belépése az I. világháborúba vetett végett. Scotty és Baldy életében viszont új fejezet nyílt: a francia hadsereg megbízásából Rene Haas hadnagy kereste fel Scotty Allan-t azzal a titkos megbízással, hogy képezzen ki a francia hadsereg számára szánhúzó kutyákat. A kutyákra főleg az utánpótlás szállításában volt szükség, mert a mély sárban könnyebben dolgoztak, mint az öszvérek és teherautók. Scotty Allan 106 kutyát gyűjtött össze Nome-ból, és még 300-at a kanadai Québecből. A kutyák kiképzésében Scotty legfőbb partnere Baldy volt, aki mindent megmutatott a többi kutyának abból, amit ő már elsajátított. A tanítás remekül sikerült, s a több, mint 400 kutya kiválóan helytállt az Ardennekben és az Alpokban.
E munka befejezésével Scotty családjával és Baldy-val az alaszkai Juneau-ba költözött. Onnan néhány év elteltével Kaliforniába mentek. Baldy és egy szuka, név szerint Laska nyugdíjas öregkorát egy hatalmas, szőlőkkel és narancsligettel övezett villában élte le.
Az Egyesült Államok felkérésére Scotty Allan képezte ki Richard Bird 1928-as antarktiszi expedíciójára a kutyákat Nome-ban. Az expedícióról visszatérő kutyák Eva „Short” Sheely-hez kerültek New England-be. Scotty segített neki megalkotni egy modern fajtát, melynek Alaszkai malamut lett a neve.
Scotty Allan Kaliforniában halt meg 1941-ben.
Horváth János