Álmos reggel egy autópálya melletti benzinkút parkolójában. Iszod a shopban vásárolt szörnyű kávét és vársz. Reménykedve, izgatottan, bizalommal. Hogy fog majd örülni a gyerek! – gondolod magadban, mosolyogva ásítasz egy nagyot, aztán kiröhögöd magad, mert elképzeled, milyen groteszk látvány lehetsz.

Késnek. Közben morfondírozol magadban, hogy jobb helyet és időt is lehetett volna találni erre az alkalomra. Valami – nem is tudod,hogy fogalmazd – ünnepibbet.

Befordul egy szakadt BMW. Biztosan nem ők azok, de azért az izgalom fokozódik benned. Azután, amikor célirányosan feléd jön az autó, nem tudod eldönteni, hogy valóban ők azok, vagy csak szimplán rossz a fék és másodperceken belül két tonna vas fog beléd csapódni.

Nyekeregnek a fékek, a hátadon is feláll a szőr. Jesszusom, jó hogy szét nem esik.

A bömös megáll, jobbján nyílik az ajtó, kiszáll egy nő bundában, kimázolva, úgy illatozik, hogy a muslincák külön felhőben követik. Nem szép, nagyon nem.
– Te vagy a Józsi? – kérdezi mogorván.
– Igen, én. Helló.
Rögtön nyájasabb lesz, mosolyog (bár ne tenné).
– Szióka, Zsuzsa vagyok – akkor fel sem tűnik, hogy nincs benne semmi „zsuzsis”. – Hoztad a pénzt?
– Persze – közben megnéznéd a sofőrt, de a reggeli napfényben csillogó szélvédő mögött csak egy lefittyedt alsó ajkat tudsz kivenni a sötét utastérben.
– Akkor gyere, itt van a csomagtartóban.

Megkerülöd a jobb napokat látott verdát, s közben fel sem tűnik, hogy elhaladtodban a sofőr mindig úgy fordul, hogy ne lásd az arcát, telefon a fülén, a keze a fél fejét eltakarja, mégsem hallasz párbeszédet. Túl izgatott vagy, hogy ne csak nézz, hanem láss is.

Tetőfokára hág az érzés, újra kisgyerek vagy, nem tudsz mást, csak mosolyogni, feltódulnak az emlékek, amikor tehozzád is megérkezett az első. Istenkém, micsoda földöntúli boldogság is volt az a nap!

Nehézkesen nyílik a csomagtér, kicsit beszorult a zár, hiába no, nem mai gyerek. Téged meg szétvet az ideg. „Hol van már? Hadd lássam!”

Végre nyílik a csodák ajtaja, mögötte kartondoboz. Papírzörgés, halk nyöszörgés.

A doboz fölé hajolsz és megtörténik a csoda, két pici szempár mered rád ijedten. A látványtól elalélsz, szétfolysz. Kész vagy. Négy piciny lábacska, marék szőr, két pici gombszem, picike nózi, rózsaszín nyelv. Úgy érzed, szerelmes lettél! Már ugrál, vakkantgat! A nő ijedten körülnéz, de Te csak Őt látod, semmi mást!

Átveszi tőled az izgalmat, apró kis farkincája motollaként jár! Még egy pillanatra átfut a fejeden, hogy talán egy picit nagyobbnak kéne lennie. Aztán elhessegeted a gondolatot, fizetsz és máris sietsz az autó felé. Már semmi más nem jár a fejedben, csak az: IRÁNY HAZA!

Az anyósülésre helyezed, köré húzod a biztonsági övet, becsatolod és reménykedsz, hogy hazáig ott marad. Közben ő folyton ki akar mászni, kíváncsi a világra és rád. Farka a doboz falán kopogva jelzi örömét.

Úgy hajtasz hazáig, mintha ömlesztett porcelánt vinnél, közben ábrándozol az elkövetkezendő, közös életetekről.

Megállsz a ház előtt, SMS az asszonynak: „megjöttünk”. De már ott áll az ablakban, lesír róla, ő is milyen izgatott. Te pedig úgy érzed, egy ninja vagy, aki nesztelenül és láthatatlanul oson a házba, kezében a drága holmival.

Belépsz az ajtón, a gyerek elmélyülten játszik a nappali közepén. Felnéz, nem érti, miért vigyorogsz ilyen idétlenül, miközben neked szent meggyőződésed, hogy pókerarcot vágsz és kifürkészhetetlen vagy.

– Mi az, Apa, mit hoztál? – szemében szikra gyúl, szemöldöke kérdőn megemelkedik.
– Gyere, nézd meg! – a hangod elcsuklik, majd lassan a földre csúsztatod a dobozt. A gyerek rohan, tágra nyílt szemekkel néz a dobozba, ahonnan visszanéz rá a kis jövevény.
– Egy kutya! Egy kiskutya! Anyanyanyaaaaaaa!!!!! Kiskutyaaaaaaaaaa! – izgatottan nyúl a dobozba.
– Csak óvatosan!

Csillogó szemekkel kérdi:
– Az enyém? Ugye az enyém? – a boldogság gombócban ül a torkodon, csak bólogatsz, majd végül elhaló hangon csak annyit tudsz kinyögni:
– A miénk!

Az asszonnyal összetalálkozik a tekintetetek, Istenként néznek rád a gyerekkel. Egy hős vagy! Az élet gyönyörű!

Hétfőn a munkahelyeden kutyaneveket írogatsz egy papírdarabra, telefonálás közben kutyaházakat körvonalazol, csontocskákat rajzolsz. Nem is tudsz dolgozni rendesen. Vágyódsz haza, vágyódsz a hétvégi eufória után.

Kicsit fáradtan nyitod az ajtót. Furcsa csend van a házban, mintha nem lakna itt senki. Beljebb lépsz, meglátod a gyereket térdelni a sarokban, az asszony mellette áll, jöttödre megfordul, arca komoly, riadt, ideges és aggódó egyszerre. Csak ekkor tűnik fel a furcsa, irritáló szag, ami a lakásban terjeng.
– Reggel óta hány és véres hasmenése van!
Odamész, lenézel rá. Feje lehajtva, fülei lógnak, szeme tompán csillog, tényleg ramatyul néz ki.
Első gondolatod, hívod az eladót. Hosszan cseng, nem veszik fel.
– Mindegy, hozd a dobozt, elviszem orvoshoz!
Ideges vagy. Sietnél. Mindenki az egész rohadt városban téged hátráltat az utakon, mindenki béna, mindenki seggfej.
– De jó lenne egy francos sziréna!
Végre ott a rendelő. Rohansz. Odabent néhányan ülnek kedvencükkel, türelmesen várják a sorukat. Hisztérikusan sietsz a recepcióhoz, lesír rólad az idegállapotod. A fiatal lány a pult mögött szintén látja felindultságod, sokatmondó sóhajjal vértezi fel magát az elkövetkezendőkre, hiszen látott már ilyet.
Dióhéjban eldarálod a történteket, közben a vészhelyzet teljes évada lepereg a szemed előtt, a beteghez rohanó orvosok, ápolók, asszisztensek garmadájával, és várod, hogy az előadottak után itt is ez fog történni. De mindössze ennyi történik:
– Kérem foglaljon helyet, amint lesz szabad orvos, szólítjuk.
Állsz ott értetlenül, képtelen vagy szólni. A lány már elfordult és látszólag nagyon fontos dolga van.
Nem tudsz mást tenni,leforrázva odasomfordálsz a székhez és beleomlasz.
Amíg vársz, kétségbeesve próbálod századszorra is elérni az eladót telefonon. Kicseng, hangposta, „a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható”.
Végre jön egy orvos, irány a vizsgáló. Kiveszed a pici, bágyadt testecskét a dobozból. Az orvos ránéz, majd rád, közben nagyot sóhajt.
„Mi a francot sóhajtozgat itt mindenki?”
Rutinosan vizsgálja a kutyát, közben pattognak a kérdések.
– Mit evett? Mit ivott? Mióta van ez az állapot? Féreghajtva volt? Oltási könyv? Gyógyszert kapott? Uram, ez a kölyök még csak öt hetes, az anyja mellett lenne a helye! Hol az anyja? Az is beteg? Az alom többi tagja is beteg, vagy csak ő?
Csak állsz, kábán, szédülsz a kérdésektől, amikre nem is tudod a választ, végső kétségbeesésedben próbálod felidézni a boldog hétvége szikráját, de képtelen vagy rá, és úgy érzed, menten megőrülsz!
Dadogva válaszolgatsz, az orvos előbb rosszallóan, majd sajnálkozva néz rád. Közben a keze egy pillanatra sem áll meg, a kis állatba már csepeg az infúzió, szegény az álom és az ébrenlét határán lebeg.
– Hagyjuk most őt, nyugalom kell neki, míg csepeg az infúzió. Mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Jöjjön, addig beszélgessünk kicsit.
Elmondja, hogy a kiskutyát valószínűleg egy szaporítótól vetted, hogy az ilyen helyeken az apa- és anyaállatok oltatlanok, az anyaállatokat folyamatosan elletik, sokszor erőszakkal termékenyítik meg őket. Fenn áll a beltenyészet veszélye, ami idegrendszeri károsodást, fejlődési rendellenességet és más, súlyos problémákat okozhat.
Nem kertel. A kisállatot valószínűleg olyan vírus támadta meg, ami ebben a korban okozhatja az állat elhullását is.

Hitetlenkedve hallgatod, ijedtséged helyét átveszi az egész testedet elöntő méreg! Az a rohadék!
– De uram, miért nem tenyésztőtől vásárol kutyát?
– Mi a különbség?

… és ismét hosszas monológba kezd, mely szerint van egy szervezet, a MEOESZ (Magyar Ebtenyésztők Országos Szövetsége), aminek minden rendes, magyar ebtenyésztő a tagja. A szervezet információkkal tud szolgálni, hogy adott személy hivatásos tenyésztő, avagy sem. A hivatásos tenyésztők féltő gonddal óvják tenyészállataikat, kiállításokra, versenyekre hordják őket, kutyáik díjnyertesek és részt vettek a szervezet tenyészszemléjén. Általában évente (esetleg ritkábban) hoznak létre almot, megelőző orvosi felkészítéssel, a vemhesség alatt és a szoptatás idején minden földi jóval elhalmozzák az állatot. A kicsik maximális felügyelettel, orvosi kontroll alatt cseperednek. A jó tenyésztő otthonába hívja a leendő gazdit, mert szereti tudni, kinek adja tenyésztettjét, nem pedig egy félreeső parkolóba invitálja. Számlát, törzskönyvet ad az állattal, és továbbra is nyomon követi annak sorsát.

…és soha, de soha nem választja le idő előtt, pusztán anyagi érdekből a kölyköt az anyjáról!
– Most menjen haza, éjjel minden eldől. Reggel jelentkezünk.
Beülsz az autóba, de nem tudsz elindulni. Szükséged van egy kis időre, mert ez így egyszerre túl sok. Hogy leszel így hős, hiszen most derült ki, hogy senki vagy. Nyomorultnak érzed magad, majd újra elönt a keserű düh, és ezredszer is hívod azt a számot, de ezredszer is kisípol. Kis híján földhöz vágod a telefont.
Reménykedsz, hogy mire hazaérsz, mindenki alszik, és nem kell otthon elmagyaráznod, hogy Apa, a hős valójában egy balek.

Szerencsédre a gyerek már álomba sírta magát, de az asszony vár rendíthetetlenül, karikás szemeiben ott a néma kérdés. Látod, hogy ő sem úszta meg az estét könnyek nélkül. Ismer. Látja, érzi kétségbeesésed, hiszen ezért ő a társad. Hagyja, hogy mellei közé bújva fuldokolj a zokogástól, mert ő az egyetlen, aki szerencsétlenként is szeret.
Képtelen vagy aludni. Egyszerre aggódsz és bosszút forralsz!
A telefon csörgésére riadsz fel. Álomittasan, zúgó fejjel próbálod felfogni a hallottakat.
– Sajnos elvesztettük… Részvétem! Engedjen meg egy jó tanácsot. Ne vegyen kutyát. Fogadjon örökbe. Minden jót!
Ülsz az ágyon, a készülék még a füleden. Üres vagy belül. Ötleted sincs, hogyan fogod ezt elmondani a fiadnak.
Még egyszer, utoljára kísérletet teszel, hogy elérd azt a patkányt. A telefon szinte ropog, olyan erővel nyomkodod dühödben a gombokat. Vársz.
Végre megszólal egy hang: „A hívott számon előfizető nem kapcsolható.”
V.L.