A JULIUS-K9^® egyik ügyvezetője, az Ebárvaház^® megálmodója és vezetője, Bakos Anikó a cég új irodaházában adott lehetőséget egy kellemes, kötetlen beszélgetésre, amelynek során nemcsak a sikeres cég mindennapjaiba engedett bepillantást, hanem a szívügyének számító állatmenhely és a természetközeli magánélet egyaránt szóba került.

• Hogyan éli meg azt a rendkívül dinamikus változást, amelynek során a családi vállalkozásból több száz fős vállalat lett?

• Sokszor érzem úgy, hogy nehezen élem meg a növekedésnek ezt a mértékét, már-már ijesztő. Nagyon szerettem az egykori családi vállalkozás átláthatóságát, és ez a valóban több száz fő már csak a távolságok miatt sem egyszerűen áttekinthető. Kilométerekben is több százról beszélünk, figyelembe véve a vidéki telephelyeket, és bizony gyakran kemény lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy némelyik dolgozónak a nevét sem tudom, hiszen képtelenség ennyi embert személyesen megismerni. Nagyon szeretném, ha ez nem így lenne, és néha visszasírom azt az időszakot, amikor húszan, hatvanan, százhúszan voltunk, de tudom azt is, hogy ez törvényszerű, ennek így kellett lennie. Mindig többen és többen leszünk, és közben nagyon jó látni, milyen remek csapat kovácsolódott össze a tiszaderzsi és tiszafüredi varrodákban is, ahová igyekszem minél gyakrabban eljutni.

 

• Érzékelhetően ugyanilyen pozitív a csapatszellem a központi telephelyen is…

• Itt nagy örömmel élem meg azt, hogy bejövök az irodába, és ötpercenként kopognak, elmondják a kisebb-nagyobb problémákat vagy épp a sikerélményeket. Ez sokat jelent nekem.

 

• És mindenképpen szeretetet tükröz.

• Én nagyon szeretem őket, ezért remélem, fordítva is így van. Minél jobban meg akarjuk őrizni ezt a családias légkört. Gyulának (Sebő Gyula tulajdonostárs – a szerk.) és nekem is megvan a magunk stílusa, amit nem biztos, hogy mindenki egyből levesz: most a főnök valóban viccelődik velem, vagy mi? Esetleg kötekedik? Nem, egyszerűen csak közvetlenek vagyunk a dolgozókkal. Gyakran figyelem az új kollégákat, hogy vették-e a lapot, de hamar megtanulják, hogy nálunk így mennek a dolgok. Persze amikor szigorra van szükség, akkor az is működik.

• Mi az, ami állandó maradt az elmúlt 20 évben?

• Talán pont ez, hogy igyekszünk megőrizni a baráti légkört. Megpróbálok mindenkihez ugyanúgy viszonyulni és ugyanúgy munkatársamnak tekinteni, mint eddig. Érzékeltetni, hogy nálunk nem főnök-beosztott viszony van, hanem kollégák, barátok vesznek körül. Nagyon remélem, hogy ez tényleg így maradt, és a többiek is így érzik. Sok olyan ember van a cégnél, akik bármivel megkereshetnek, és ezt tudják is. Törekszünk a személyes kapcsolatokra. Nem hiszek abban, hogy a főnöknek az alkalmazottak fölött kell állni. Úgy is megőrizheti a tekintélyét, ha mindenben mellettük áll.

 

• Azt hallottam, hogy nagyon kevesen mennek el a cégtől…

• Sőt, sokan jönnek vissza azok közül, akik elmentek. Akadt olyan fiatal, akit úgy engedtem el, hogy menj, nézz körül a világban, aztán gyere vissza, mert szívesen látunk. Visszajött. Mégis nagyon jó volt, hogy tett egy kitérőt, mert tapasztalatokkal gazdagodva térhetett vissza, és lett nálunk valaki. Szerintem buta az a munkaadó, aki úgy gondolja, hogy aki innen elment, azt többé ne lássam. Főleg a fiataloknál előfordulhat, hogy – mivel még keveset látott – nem gondolja, hogy ez a végállomás. Elmagyarázni nem lehet, hogy neked itt márpedig jó – amíg nincs viszonyítási alap.

 

• Melyek azok a területek a cég életében, ahol a legszívesebben részt vesz a munkában?
• A számok például nem az én világom, de szívesen hallom azt a pénzügyesektől, hogy minden rendben van. Viszont a marketing, a rendezvényszervezés olyan területek, ahová szívesen bekukkantok. Nem belefolyok, csak belekukkantok, mert fontosnak tartom, hogy hagyjuk az embereinket dolgozni. Aki jól végzi a dolgát, attól szívesen elfogadom, hogy ez így működik, és nem akarok belekontárkodni abba, amihez adott esetben nem értek. De szeretek belelátni egy picit. Minden érdekel, ami szép, ami szociális vagy társadalmi szempontból értékes. Régen a kereskedelemmel, partnerekkel is foglalkozni kellett, de nem bánom, hogy erre már van ügyfélszolgálat. Ahogy azt sem bánom – főként, amikor felkeresnek távoli ismerősök álláslehetőség miatt a sógor-koma-jóbarát számára, akiért ugye érthető módon nem tudok felelősséget vállalni -, hogy van HR osztály.

 

• Vannak-e félelmei a cég jövőjével kapcsolatban?
• Ha vannak, akkor éppen az előző gondolatmenetből fakadnak: ha kiöregszik egy generáció, mennyire tudjuk fiatalokkal feltölteni a fontos pozíciókat. A jó szakemberek toborzása komoly feladat elé állít bennünket. Ez nagyrészt az oktatási rendszernek is betudható, mindenki menedzser akar lenni, irodában akar dolgozni, alig van jó szakember. Másrészt mintha a fiatal munkavállalók hozzáállásában is lenne változás. Magasak az elvárásaik, szemben azzal, amit le tudnak tenni az asztalra. Beléjük sulykolják az iskolában, hogy legyen önérzetük, alázatot viszont nem tanulnak. A munka és egymás iránti alázatról beszélek. Amikor – ismerős elmondása alapján – a felnőttoktatáson a leendő személyzetisnek az az első kérdése, hogyan lehet valakit gyorsan kirúgni, akkor ő vajon milyen csapatot fog építeni? Viszont abban bízom, hogy mire oda jutunk, hogy ez probléma lehetne, addigra a mi fiataljainkat sikerül megtanítani arra, hogy nálunk nem könyökléssel vagy árulkodással, hanem becsületes munkával tud egyre előrébb jutni. Így tudjuk kinevelni az utánpótlást. És ha már a következő nemzedéknél járunk, hadd üzenjek nekik valamit: próbáljanak meg visszajönni ebből a virtuális világból, ahová egyre inkább kergetik őket. Félelmetes, ahogyan figyelmen kívül hagyják a valódi életet, a külvilágot, a családot. Sürgősen vissza kellene találni a természethez, minél többet kint lenni a szabadban, és nem tilos példát venni az állatvilágból sem.

 

• Komoly leckéket kaphatunk tőlük, ha odafigyelünk rájuk. De ha a hagyományos tanulásnál maradunk, tudomásom szerint a cég támogatja a dolgozók továbbképzését is.

• Így van. És ami fontos, hogy olyan területek élére, mint a logisztika vagy a csomagolás, olyan vezetők kerüljenek, akik a létra legalsó fokáról indultak, és a munkafázisok mindegyikét úgy ismerik, mint a tenyerüket. Belőlük lesznek az igazán jó vezetők. Ilyen értelemben tehát – visszatérve a félelmekre – nincs mitől tartani. Egyszerűen a Jóisten kezébe tesszük a dolgainkat, mi baj lehet? Nem akarom az életemet félelemben élni, ezért a mondást is inkább megfordítom: jobb megijedni, mint félni. Ha olyan helyzet adódik, kicsit megijedek, aztán ha megoldódik, megyek tovább.

 

• Mit tart a legnagyobb értéknek, mi az, ami leginkább figyelemre méltó a vállalkozásban?

• Gyula mondta ki először azt, hogy „Emberközpontú vállalkozás kutyákért”. Ennek a szószerkezetnek minden eleme fontos. Valóban a kutyákért vagyunk, ők pedig értünk, de minden az emberen múlik. Ezért megpróbálunk mindent megtenni azért, hogy a dolgozóink jól érezzék magukat.

 

• Mire emlékszik vissza a legszívesebben, van-e olyan történet, amit megosztana az olvasókkal?
• Nagyon sok történetre szívesen emlékszem, nehéz lenne egyet kiemelni. De talán fontos tudniuk azoknak, akik a céget a jelenlegi állapotában látják, hogy egy másfél szobás panellakásból indultunk, és egy 15 nm-es garázsunk volt, amikor elkezdtem Ausztriában dolgozni. Gyula kijárt hozzám, és elindult ez a kis cég 1997-ben, ami nagyon-nagyon lassan – tíz év alatt – jutott el oda, hogy lettek alkalmazottak. Mindenkinek azt mondom, aki öt év után abba akarja hagyni a vállalkozását, hogy ne vicceljen, ez nem idő. Sok évvel az indulás után jött először Kati néni – aki egyébként még mindig a cégnél van -, és szépen sorban a többiek. Valódi „létszámról” azóta beszélhetek, hogy heten lettünk a cégnél… szívesen emlékszem vissza a közös főzőcskékre, bulikra. Érdemes tehát kivárni, és tudnod kell magadról, hogy jó vagy, jól csinálod. Egy idő után hullámszerűen terjed a jóhíred. A rossz hír nagyon gyorsan elül, de a jó megmarad az emberekben és terjed.

 

• Van kedvenc terméke, amit a Julius-K9^® gyárt? Esetleg kedvenc hámfelirata?
• Hámfeliratból mindenképpen a legelsők, amiket kitaláltunk: Sexmachine és Macho. Ezek egyébként a mai napig divatban vannak, néha el is csodálkozom. A termékek közül nyilvánvalóan a kutyahám a kedvenc, de ha az utcán meglátok egy K9-es pólót, akkor eltölt a büszkeség. A ruhák is szívügyeim, ezért folyamatosan alakítjuk ezeket, hogy kövessék a divatot.

 

• Ha három dolgot kívánhatna a Julius-K9^®-cel kapcsolatban, mi lenne az?

• Szívem szerint azt kívánnám, hogy maradjon így minden, ahogy van. Ez persze nem lehetséges, mert fejlődni kell, előre kell haladni. Ezért inkább azt mondanám, hogy egyrészt fejlődjünk így továbbra is, másrészt viszont maradjon meg ez az emberközpontúság, bármennyien is leszünk. A harmadik, de igazából első helyen említeném: sok-sok örökbe adott kutyus az Ebárvaházban.

• Ezzel át is tértünk egy másik kedves területre, hiszen a céges munka mellett az Ebárvaház^® vezetőjeként egészen másfajta kihívásokkal kell szembenéznie. Ez önmagában is teljes embert kíván, hogyan osztja be az idejét? Hogy néz ki egy napja?
• Szerencsére nagyon jó munkatársakkal vagyok mindkét helyen körülvéve, így kényelmesen tudom beosztani a napot. A reggel a négy kutyámmal és kávézással telik, azután a délelőttöt a cégnél, a délutánt pedig rendszerint a menhelyen töltöm.
  

 

• Úgy tudom, nemcsak menhely, hanem rehabilitációs központ is egyben.
• Így van, kutyakiképző gondoskodik a kutyák fejlesztéséről, de a gondozóink is fanatikus kutyások, nagyon sokat tudnak a négylábúakról és rendszeresen foglalkoznak velük.

Ez az egyik különlegessége az Ebárvaháznak, ahonnan eddig 600 kutyust sikerült nagyon jó helyekre örökbe adni. A másik, amiben eltér talán a többi menhelytől, hogy a céges támogatás jóvoltából hivatásos gondozóink vannak, így nem kell kizárólag önkéntesekre vagy közmunkásokra támaszkodnunk, ahogyan a legtöbb menhelynek sajnos igen. Miben vagyunk még különlegesek? Talán az örökbe adás módjában, amiben valószínűleg nem is mindenki ért egyet velünk. Mi viszonylag könnyen adunk örökbe kutyát, engedékenyek vagyunk a gazdijelölttel, de végig nyomon követjük a későbbiekben a kutya sorsát. Hogy később hogyan fog bánni valaki a kezdetben „jaj de cuki” kutyával, nem a számtalan ismerkedési alkalom vagy a több oldalas kérdőív fogja eldönteni, hanem a gyakorlat. Mi másfél-két év múlva is érdeklődünk a kutyáink felől. Akkor is, ha külföldre került.

 

• Miben, hogyan fonódik össze a Julius-K9^® és az Ebárvaház^®?
• Julius-K9^® nélkül nem lenne Ebárvaház^®. Ezt most a támogatásra értem elsősorban, de a céges dolgozóinkra is számítunk a menhelyen. Azt szoktam mondani, hogy nem kötelező a sétáltatás a menhelyen, de a kutyusok várják. Mi abból élünk, hogy kutyák vannak a világon, próbáljunk meg értük közvetlenül is tenni valamit.

 

• Miben tudjuk kérni az olvasók segítségét, hogy az Ebárvaházas kutyusoknak szebbé tegyük a napjait?
• Most már tudunk 1%-ot is fogadni, adományokat is gyűjtünk, hiszen a piszkos anyagiakat mi sem tudjuk kikerülni, az állatorvosi költségek magasak. De mindig azt mondom, hogy a legtöbb, amit adhatunk neki, az egy séta. Azt az élményt bárki megadhatja egy kutyának, hogy eltölt vele egy fél órát, és bebizonyítja, hogy az ember jó is lehet, és nem csak rugdosni tud.

 

• A Julius-K9^® és az Ebárvaház^® egyaránt olyan elfoglaltságok, melyek valószínűleg a magánéletet is áthatják, teljesen nem lehet elszakadni. Van mellettük szabadideje, és ha igen, mivel tölti legszívesebben?
• Alapvetően természetközeli ember vagyok, és megadatott az, hogy egy csodaszép kis birtokon éljek, sok állattal körbe véve, akik mindig adnak elfoglaltságot és feltöltődést. Egyébként az Ebárvaházas tartózkodások is inkább szabadidős elfoglaltságot jelentenek, erőt adnak. Többen is mondták, hogy nálunk boldogok a kutyák, és ezt öröm látni. Aztán amikor otthon lecsekkolnak a saját kutyáim, és megállapítják, hogy már megint „megcsaltam” őket, akkor nekik próbálok örömet szerezni azzal, hogy sokat foglalkozom velük. Nincs kedvem elmenni szabadságra, nem vágyom külföldre. Otthon megvan minden egy helyen, amire szükségem van.

 

• Mit csinálna másképp, ha 1997-et írnánk?
• Néha eszembe jut, mennyivel egyszerűbb volt, amikor ápolónőként letettem a munkát, és vége volt a műszaknak. De azt gondolom, hogy ezt az utat én ugyanígy végigküzdeném még egyszer, nem csinálnék semmit másképp. Nem tudunk hátradőlni, aktívak vagyunk, és ez így van jól.

 

Kapcsolódó oldal:

ebarvahaz.hu