Azt gondolom, sokunknak személyiségünk fejlődése céljából is nagyon fontos lenne, hogy egy kis időt kutyamenhelyen töltsünk el. Télen semmiképpen se mulasszuk el ezt az élményt, lehetőleg olyan otthonban, ahol nagy a szükség, hiány van eszközben és emberi segítségben. Ahol nagy a baj, ott érkezésünkre egymást túlkiabálva, csaholva, vonyítva próbálnak valamit értésünkre adni a bentlakók.

Talán azt gondolják, hogy itt már csak a hangerő segíthet, mert ott, a rácsokon belül eltűnnek a különbségek a pedigrés vagy a véletlen szaporodás eredményeként megszületett, „koktél-lelencgyermekek” között.  A szerencsésebbek génjeiben nyomokban fellelhető még valami a farkasok meleg bundájából, de a pechesek szőrét az ember alakította reménytelenül rövidre. Így ők a hidegben reszketnek, ha a túlzsúfolt intézményekben fűtött helyiség csak a piciknek és betegeknek jut.

Ne féljünk tehát az élménytől, elmenni egy állatmenhelyre. Látni fogjuk, hogy egymást tiporva igyekeznek hozzánk közel kerülni a bentlakók, csak hogy egy pillanattal tovább vagy előbb érhessenek hozzánk.  Elég csupán a kezünket a rácshoz nyújtani.

Gondoljunk csak arra, hogy életünk során nagyon kivételes alkalmakkor találkozhatunk a ragaszkodás és a segélykérés ilyen fokú, tömeges megnyilvánulásával. Mindezt akár úgy is, hogy az állatok nem szenvednek hiányt sem élelemben, sem ivóvízben, és mozgásterük is van. Mert a kutyák ennél többet szeretnének. Nekik és az idelátogatóknak egyaránt egy közös séta jelenti a legnagyobb élményt.

Önmagában egy nyakörv vagy kutyahám feladása közben hatalmába keríti a menhelylakókat minden pozitív és negatív élményük, amit ez idáig embertől kaptak. Megmutatják, hogy világunk a legkevésbé sem tökéletes, és rajtuk, ártatlanokon ez bizony nyomot hagyott. Némelyek közülük már a puszta megjelenésünkre összehúzzák magukat, vagy félelmükben az emberhez bújnak olyan szorosan, amennyire csak lehetséges. A legelesettebbek gyakran egy fájós testrészüket is panaszosan felénk mutatva próbálkoznak a kapcsolatfelvétellel. Mások, az „örök optimisták” mámoros állapotban ugrálnak, puszit és pacsit adnak, mindezt lehetőleg egyszerre. Amit kapunk az itt lakóktól, nem más, mint egy nagy dózis „szeretet-drog”, melyre mindörökké emlékezni fogunk. Szívmelengető, hogy olyan lényektől kapunk ennyi kedvességet, akik többnyire magukon hordozzák keserves múltjuk következményeit. Minden tiszteletünk azoké, akik szabad idejüket vagy akár életüket szánják arra, hogy ezt a szeretetet a kutyáknak törődéssel viszonozzák.

Sebő „Julius” Gyula