…önkéntesként egy menhelyen, legalább az életben egyszer.
Az Ebárvaház gazdátlanjai számára a nap fénypontja (persze az etetésen kívül), ha sétáltató érkezik. Valaki, aki csak vele foglalkozik, legalább egy fél órácskát, és aki mellett úgy érezheti, hogy egy pillanatra gazdára lelt, sajátra, aki egyedül őt szereti. Olyan hála tükröződik ilyenkor az árva kutyák szemében, ami legtöbbünk számára egyedülálló és elképzelhetetlen. Az ember életét is megváltoztatja egy ilyen kiruccanás, ha nem is örökre, de hosszú időre biztosan. Valami kényszeres tenni akarást ágyaz belénk egy menhelyen eltöltött nap, segítő szándékot és őrületes motivációt nem csak kutyák, de minden élőlény irányába.
Nem sikerült rájönnöm egyetlen nap után, melyet az Ebárvaházban töltöttem, hogy mi okozhatja ezt a hatalmas aktivitást. De egy biztos! A kutyák, akik gazdájuk elvesztése ellenére lelkesedéssel fogadják a „gonosz” embert, elgondolkodtatnak. Miért ők vannak menhelyen? Mivel érdemelték ezt ki? Mind vidámak, örülnek a látogatóknak, a sétáknak, annak ellenére, hogy embertársuk a lehető legváltozatosabb módon igyekezett megszabadulni tőlük, vagy tudomást sem szerezni a létezésükről. Pedig léteznek ők, és boldogok, amennyire egy gazdátlan állat boldog lehet. Hatalmas elszántsággal, embereknek talán ismeretlen reménnyel telítve kezdenek neki mindig az újabb napnak, fogadják a simogatókat, sétáltatókat.
Megeshet, hogy ez adja nekünk is a motivációt. Látva azt a sok kutyát, tudjuk, hogy ezek az ártatlan lelkek nem maradhatnak a menhelyen, és érezzük, hogy ez ellen nekünk is tennünk kell, ha nem is közvetlenül. Ezektől a jó szándékú kutyáktól elsajátíthatjuk mindazt, ami segítségükre lehet egy jobb világ teremtésében, hiszen egyetlen kutya, sőt egy ember sem érdemli, hogy árvaházba kényszerüljön. A nap mint nap vidám és reménnyel teli tekintetektől tanulhatunk, a bosszú, és haragtartás nélküli állati természet pedig előrébb juttathatja az emberi kapcsolatokat is. Ha ezeket elsajátítaná minden ember, nem lenne annyi gonoszság a világban, nem lennének elhanyagolt állatok, és megszűnnének a menhelyek. Hiszen mindenki olyan szeretettel tekintene a kutyájára, ahogyan az tekint a végletekig magasztalt gazdájára.
Most egy dolgot tehetünk. Önkénteskedjünk – az Ebárvaház gazdátlanjai mindenkit csóváló farokkal fogadnak -, meséljük a menhelyi kutyák történetét, terjedjen szájról szájra, míg rá nem lel a leendő gazda kutyájára. Terjesszük a világban: Mindenki sétáltasson kutyát egy menhelyen, legalább az életben egyszer!