Leila története nem volt egyedi, igazi lakótelepi kutyaként élte mindennapjait, idős gazdikkal, akik alkalmasint sétálni vitték. A nap fénypontját számára a gazdik többszöri kiadós étkezése jelentette, ami Leilának is kiadósnak bizonyult, hiszen nemcsak hogy csurrant-cseppent valami az asztalról, de egész maréknyi sült kolbászokat fogyaszthatott el rizzsel, természetesen mindkét gazdi jóvoltából. Ez a kis hordócskán meg is látszott, pedig idős tulajdonosai váltig állították, hogy Leilácska „light” tápot kap, napi egy alkalommal, és akkor is csak keveset. Fel nem foghatják, miért hízik tehát.
Közös történetünket is Leila túlsúlya alapozta meg. A néni sétáltatót keresett számára, aki megfelelő mennyiségű és minőségű mozgást tud neki biztosítani, ezzel megalapozva a fogyását. Mondanom sem kell, kezdetben kínkeserves volt minden egyes rövidke séta is Leila számára. Az izmai a séták hiányában gyengének bizonyultak ahhoz, hogy elcipeljék a tetemes túlsúlyt, amit gazdái rápakoltak. (Hiszen még egy labrador retrievernél sem normális, ha megközelítőleg 20 kilót hordoz magával pluszban.) A kutya 5 perc után zihált, nehezen pakolta a lábait, hiányzott az az egészséges ritmus a lépteiből. De küzdött. Sétálni akart, élvezte az új szagokat, élvezte, hogy szaladhat, beleszippanthat a hajnali harmatos levegőbe, és elveszhet a pitypang szálló kaszatjai között. Ez lendítette tovább egy egészen más világba, ahol a hosszú séta nem jelenthet akadályt… annak ellenére, hogy hiába mozgott, nem fogyott.
Láttatok már mosolyt kutya arcán? Biztosan. Leilácska mosolya még ennél is szélesebbre nyílt, amikor füves pusztákba, tehénillatú legelőkre, patakpartra vitt az utunk. Vígan gázolt a mocsárba, majd büszkén illegette magát előttem, hencegve, hogy ő bizony mennyire szép. Természetesen biztosítottam is erről minden adandó alkalommal, és neki csak nőtt az önbizalma a végtelen boldogság felé vezető úton.
Sétáink azonban számos vitát szültek, gyakran kerültünk összetűzésbe a gazdikkal, hiszen Leila fáradtan és sárosan tért haza, mindössze annyi energiája maradt, hogy lábai szétcsússzanak, és elégedett mormogást hallatva elaludjon a kapu előtt. Hát nem ez lenne minden gazda álma? Egy boldog kutya. Azonban az idős nénit és bácsit mintha sértette volna Leila öröme, az, hogy „kihagy” étkezéseket, nem ül mellettük az uzsonnánál, mert éppen kimenőjét tölti. Kárpótlásként mindig egyre több és finomabb falatot tömtek belé, hiába az állatorvosi tanács, hiába az állandó könyörgésem. Ennek eredményeként a hosszú sétáink ellenére drága Leilám egyre csak terebélyesedett. Az orvosok mindössze egy évet jósoltak neki (ekkor 5 éves volt), én pedig nem láttam a megoldást a változásra. Sétáltunk, melyben örömét lelte, de látszott a szemében a kín, ha testalkata gátolta a játékban fajtársaival, vagy ha nem tudott elég gyorsan szaladni egy madár után. Gyakran összeroskadt a séták alatt, lábai már nem bírták a terhet, így arra jutottam, hogy Leilácska élete érdekében (a szó szoros értelmében) megszüntetjük a vidámsággal teli, közös időtöltést. Gazdái meg is pecsételték utolsó sétánkat, ugyanis a végső alkalmon, amikor pórázzal a kezemben várakoztam a kapu előtt, Leila hatalmas öröme ellenére a bácsi tüntetőleg közölte: Leila most vacsorázni szeretne velük, nem kíván sétálni. Köpni-nyelni nem tudtam. Ilyenről még nem is hallottam. Végül megsimogattam a kis drágát, elbúcsúztam tőle, és gazdáira egy utolsó, értetlen pillantást vetve távoztam. Azt hittem, ekkor hallok róla utoljára…
Először a bácsija, majd a néni is végső nyugalomra hajtotta fejét, így Leilának új gazda után kellett néznie, melyben a segítségemet kérték, hiszen ismertem, szerettem az én kis hordómat. A köztes időszakban úgymond mindenki kutyája volt, rengeteget sétált, boldogan szaladt a pajtásokkal, és látszólag cseppet sem viselte meg gazdái elvesztése. Végre szabadult a hizlalda börtönéből. Idővel persze hiányzott neki az állandó emberi kapcsolat, az önzetlen szeretet, amit csak a saját gazdijának adhat, osztozkodás nélkül. De ami késik, nem múlik!
Néhány hét elteltével megtaláltuk számára az igazit egy család személyében, kertes házzal, zöld pázsittal, és két örökmozgó gyerekkel. Ez lett Leila számára a főnyeremény, gazdái a távozásukkal megmentették az életét. Lefogyott, kivirult, és állandó, letörölhetetlen mosoly ragadt meg a pofácskáján. Ezt tették vele a gyerekek és a szabad mozgás, a gondtalanság. Végre nem az étkezések jelentik számára a nap fénypontját, végre nem fárad el, tud hemperegni a fűben, és a mai napig vigyorog. 🙂
BZS