Yorkik. Aki ismeri a fajtát, ebből az egy szóból is érti, miről beszélek. Aki nem, annak elmondom: édes, pici, gomborrú kis plüsskutyák a maguk 2 kilójával, méretes önérzettel megáldva. Cukiságukkal teljes mértékben tisztában vannak, magasról tesznek a világra, hiszen mindenki elolvad, amint meglátja őket. Hát a mi kapcsolatunk nem így indult. Sőt… Fenntartásokkal kezelek minden kistestű kutyafajtát, főként azért, mert az emberek játékállatként tekintenek rájuk, és nevelés nélkül beérik a fajta összes szépségével (amihez így is hozzá lehet jutni). Ennek ellenére nem teszek kivételt az ebek szeretetében, nincs fajtasovinizmus (ez talán mégis egy picit jelen van az életemben), negatív diszkrimináció.

Így nem vettem róluk tudomást, nem vagyok hajlandó ily módon felvenni a kapcsolatot sem emberrel, sem állattal, hiszen én sem kiabálok senkivel. Az eredmény nem maradt el, rövid idő elteltével csendben kérték a simogatást, érdeklődve, csillogó gombszemeikkel igyekeztek kontaktot teremteni, ismerkedni. Ezt mindössze kétszer játszottuk még el, és többé már nem hangzavarral vártak haza, ráébredtek, hogy csendben is ugyanúgy lehet örülni. Ahogy némán várták a törődést, számomra is egyre közelebb került a fajta.

Alapelvem, hogy bármilyen fajtájú és képzettségű ebre vigyázok, egy-két nap után legyen tisztában azzal, én mit várok el, és ismerjen néhány olyan vezényszót, mely nélkül nem vagyunk képesek abban a néhány napban, amíg velem van, együtt élni. Ilyen a „menj ki”, „menj be”, „szállj le”, és a „nem”. Valóban minden eb megérti néhány nap alatt, hogy mik az elvárásaim, melyek teljesítésével a jutalom és a törődés nem marad el. Azonban jelen esetben három, igen önérzetes pici kutyáról beszélhetünk, akik nagy fejtörést okoztak az első napon. Másnapra kisebb trükközések árán sikerült megértetnem velük az elvárásaimat, így végre kaptam tőlük egy kis személyes teret anélkül, hogy ki kelljen őket zárnom a szobából. Mindannyian nyertünk. Ők velem tévézhettek az ágyban, én pedig láttam a tévét, mert egyikük sem akart az ölemben ugrálni vagy a nyakamba mászni.

Eljött a séta ideje. Tudni kell, hogy a három kutyus gazdájával igen ritkán sétált, így amint meglátták a kezemben a pórázukat, rottweilereket meghazudtoló technikával igyekeztek ledönteni a lábamról örömükben. Természetesen emiatt jó 10 percbe is beletelt, mire a három kis hiperaktívra hám került. A látvány azonban minden percet megért, ahogy szedték a kis őzgida lábaikat, érdeklődve szaglászva minden egyes fűszálat, lepisilve az összes új szagot. Az első néhány sétánk rendkívül hosszú volt, Bogár szemében látszott a megvetés, amikor a kiskutyák is jöttek velünk sétálni, szinte tudta, hogy nem fogunk haladni. Hiszen ők újra ismerkedtek mindennel, még a hosszabb távú sétákkal is. Lassan jutottunk előre, és így is hamar elfáradtak. Aztán mindez megváltozott, kicsi lábaikkal felvették a mi tempónkat, szökdécseltek mellettünk. Már nem volt minden ismeretlen számukra, és idegen helyen sem kellett fél méterenként megállnunk. Remekül vették az akadályokat, összeszoktunk, formálódtak, és formáltak engem is. De azt soha nem magyarázza meg nekik senki, hogy csak a saját táljukból egyenek, és ha cserélnének, akkor nem azért szólnak rájuk, mert nem ehetnek, hanem azért, hogy a másik vacsoráját ne ők fogyasszák el.

Egészen megváltozott a kis törpördögökről a véleményem, ahogy a kistestű fajtákról is. Normális hozzáállással, kutyához méltó bánásmóddal ők is képesek teljes értékű ebekké válni, akár még sportokra is alkalmasak lehetnek, hiszen testalkatuk mindezt lehetővé teszi. Számomra a kistestű kutya is csak kutya, felesleges babusgatást, ölben sétáltatást, különleges ellátást nem kap tőlem, és mégis képes alkalmazkodni. Úgy vélem, ebként, állatként kezelve teljesedhetnek ki ők is igazán. Így vált a kis plüssökből a két hét végére az én szememben is igazi kutya.

BZS