Ha ránézel, megsimogatod, eldobsz egy botot, leviszel egy labdát játszani, ha elviszed magaddal (amikor amúgy otthon hagynád), ha vele vagy, ha bebújhat a takaró alá, ha hazaérsz, boldoggá teszi… és sorolhatnám még. Néha belegondolok mennyire irigylésre méltó, hogy mindennek ennyire tudnak örülni. Nem jegyzik meg a rosszat, nem haragszanak, megbocsájtanak, elfelejtenek, elengednek, és újra meg újra örülnek.

A kutyák jobban kezelik ezt a világot, mint mi magunk tennénk. A verbális kommunikáció hiánya teljes mértékben a javukra dolgozik, nem terveznek, nem mérnek fel, nem akarnak elérni. Ezáltal a boldogság sokkal közelebbi számukra. Mi kétségbe vonjuk a saját képességeinket, önmagunknak félelmet generálunk, menekülünk a bukás elől. Kutyáink mindezzel nem foglalkoznak. A pillanatnak élnek, és jobban szeretnek, mint bárki a világon.

Nem kergetik a boldogságot, nem keresik, nem törekszenek rá tudatosan, és talán pont ez a titka az elérésének. Ehelyett kergetik a botot. Ha megáll a sétán, topog kettőt, kapar egy picit, már tudja is az ember, hogy talált egy fadarabot, és csak a dobásra vár. Szökken kettőt, már ott is terem, és vígan rázza a botot a szájában, miközben hozza. Rácsócsál, elmereng, majd kézbe adja csillogó szemekkel, várja, hogy újra rohanhasson. Kifáradva elnyúlik, hempereg az avarban és mosolyog. Ő ettől már elégedett, nem is kíván mást.

Tanulhatnánk tőlük, nem is keveset. Ők nem gondolnak túl semmit. Egy furcsa hangról nem következtetnek szellemre, fajtársuk rossz napja miatt nem töprengenek egész nap azon, vajon mi lehet a baja velük, és mindig önmagukat adják. Nincs szükségük biztató Facebook idézetekre ahhoz, hogy megtegyék, amit amúgy is szeretnének.

Képesek feltétel nélkül szeretni. Mellettük semmi sem szól róluk, minden csak rólad. Sosem fognak elítélni, véleményezni, vagy megbántani. Csak ott vannak veled, és úgy szeretnek, ahogy vagy. Tudják értékelni a finom ételeket (és a kevésbé finomakat is), a jó alvásokat, az aktuális tevékenységüket. A pillanatnak élnek, emiatt sem stresszesek semmitől. Természetesen ez egy kicsit könnyebb úgy, hogy nincs munkájuk, nem járnak egyetemre, és nem kell egyengetni az útjukat, mert nem cél, hogy valakik legyenek. Minden butaságot tolerálnak emberüknek, amellett értetlenül állnak a dolgok előtt. A kérdésekkel bombázás elmarad. És végezetül: sosem adják fel.

A boldog kutya egy napja egyébként egészen kielégítő lenne számunkra is. Akár napi 8-10 órát is aludhat. Ugyan felkel gazdájával, részt vesz a teendőiben, várja a reggeli aktivitást. Némi étkezést kísérő kunyerálást követően jöhet a séta, melyen nem maradhat el a labdázás, kutyapajtásokkal való kergetőzés, ismeretlen fajtársak méregetése, végigszimatolása, új szagminták vétele. Élvezik a sétát, az aktivitást, a szociális tevékenységeket, de ugyanennyire élveznek fáradtan elnyúlni a kanapén. A teljes elégedettség és biztonságérzet akkor válik nyilvánvalóvá, ha az eb szétterpesztett lábakkal, a hátán elterülve, olykor még meg is csavarodva, mosollyal a pofácskáján alszik. Délután következhet a nap legaktívabb része, megérkezik a gazdi, a kutya szeme csillog, farka meg sem áll, és emberét követve jelzi, hogy most jön a délután fénypontja, a leghosszabb séta új ingerekkel, barátokkal, családtagokkal. Ezután már csak a kiadós vacsorát várja, majd begubózik gazdija mellé, hiszen igényli a társaságot ő is, mint mindenki más.

Érdemes ellesni egy-egy mozzanatot a napjukból. A reggeli kedvességek, az otthoni támogatás, az, hogy kérdés nélkül a másik mellett állj, új helyeket nézz meg embertársaiddal, mind-mind lehetne egy napnak a része, és úgy vélem, eredményre is juttatna. Néha jó lenne kérdések nélkül csak összebújni, támogatást kapni és feltétel nélküli szeretetet. Legyen az a feltétel akár a főzés, az állandó jókedv, vagy a kényszeres megértetés. Tanuljunk tőlük, mert csöndben bár, de tanítanak!

BZS