Szigorú – avagy a Büntető Törvénykönyvben megfogalmazott – értelemben véve az állatkínzás “az állat szükségtelen, fájdalmat okozó bántalmazása, vagy olyan hatást eredményező beavatkozás, bánásmód, valamint szükségleteinek olyan mértékű korlátozása, amely tartós félelmet vagy egészségkárosodást okozhat, továbbá az öröklődő betegségben szenvedő állategyed tenyésztése, szaporítása”.

Valójában a Büntető Törvénykönyv (és a legtöbb ember is) csak az oly mértékű, negatív kimenetelű hibákat véli állatkínzásnak, melyek azonnal és szemmel láthatók, és azokat, melyek előfordulására nem kéne, hogy példa legyen, hiszen elkerülésük a minimálisan elvárható bármely állattartótól. Azonban engedjétek meg, hogy bemutassam a témát egy kicsit tágabb szemléletmódban, és rámutassak, hogy a szeretet nem mindig elég, mint ahogy nem is zárja ki a helytelen tartásmód meglétét (akár a btk. szerintit sem).

Tekintsük akár az elhízást. Számos agyon nasiztatott, túlsúlyos eb gazdája úgy vélekedik, hogy nincs azzal semmi gond, ha kedvence egy, lassan mozgásképtelen, puha golyóra hasonlít leginkább, hiszen nagyobb felületen lehet szeretni. Olyannal is találkoztam, aki ő maga (mármint a gazdi) „genetikailag egy kicsit teltebb alkat”, és hogy nézne már ki mellette egy vékony kutya (???). Azonban az ilyen gazdik, szeretet mögé rejtve önzőségüket, károsítják kutyájuk egészségét. Az elhízás ugyanis lassú gyilkos. Számos negatív élettani hatással kell számolnia annak, aki nem tudja megállni kutyája tömését. A túlsúly először csak a kutya szabad mozgását lehetetleníti el, korlátozza a futásban, játékban, légvételben. Hamar elfárad, elkedvetlenedik, végül megfosztja önmagát is a bárminemű mozgástól, egyetlen célja a kunyerálás lesz. Később roncsolódnak az ízületek, a túlzott elzsírosodás szív- és érrendszeri, valamint légúti problémákhoz vezet, melyek hosszú szenvedés és kezelések árán eredményezik a kutya halálát. (és itt jön szóba az állatkínzás jogszabályi definíciója: „… gerinces állattal szemben olyan bánásmódot alkalmaz, amely alkalmas arra, hogy annak maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza…”) A gazdi szerint a kutya természetesen boldog volt, azt leszámítva, hogy nem tudott játszani a fajtársaival, játékaival, és nem tudott egy – a számára egyébként szükséges – kiadós sétát tenni. Másrészről viszont az állatot szándékosan korlátozta a mozgásában (még ha szeretetből is), és egészségkárosodást idézett elő nála, így állatkínzást követett el.

Ide sorolható a nem megfelelő ösztönkielégítés, vagy annak teljes hiánya. A kutya egy állat, mindegy, hogy az csivava, vagy kaukázusi juhász, biztosítani kell számára a kellő mozgást, a temperamentumának, fajtájának, és korábbi használatának megfelelő tevékenységet valamilyen formában. A másik sarkalatos pont, hogy biztosítani kell számára egy falkát, ezen belül is egy felette álló, őt védelmező, és a viselkedését keretek közé szorító egyént. Ezek hiányában a kutya stresszes lesz, sőt mi több, félelemagresszív. Tekintsük például a lakótelep rémeit, a flexipórázos, hátulról őrjöngve támadó, és csípő kutyákat, akiktől mi személy szerint menekülünk. Ők a félelemagresszió mintaképei egytől egyig. A gazdik nem foglalkoznak sem a neveléssel, sem a kutyák megközelítésének szabályaival, se lemozgatással (hatalmas tisztelet a kivételnek), hiszen ezek az ebek egyszerű kistestű társállatok, minek nevelni őket. Csakhogy ők is kutyák, ÁLLATOK, ezt nem szabad elfelejteni. A korlátozás teljes hiánya ezeknek a kutyáknak olyan mértékű stresszt okoz, melyet a gazdi el sem tud képzelni. Magukra kell vállalniuk a falkavezér szerepét egy számukra természetellenes világban. Ez a stressz lassan emészti fel a szervezetet, és semmi esetre sem jelent a kutyának pozitív élményt. Nincs egyetlen nyugodt perce sem. Ez a jogszabályok értelmében a szükségletek korlátozásának tekinthető. Hiszen az ösztönkielégítés egy szükséglet a kutya számára.

Megemlíteném még azon tenyésztőket (a háziszaporítókról ne is beszéljünk), akik MEOESZ tagsággal rendelkeznek, törzskönyvvel, oltva, féregtelenítve adják át a kiskutyát, de nem költenek a szülők egészségügyi szűréseire súlyos százezreket, számukra ez nem éri meg. Az átlagembert mégis meggyőzik, hiszen tenyésztők, és a felelős vásárló, aki nem lát még annyira a dolgok mélyére csak a tenyésztőt keresi, olvasta, hogy papír nélkül, szaporítótól nem szabad kutyát vásárolni. Azonban ez a tenyésztő szintén keresztezhet terhelt kutyákat, mivel szűrési eredményekkel nem rendelkezik, melynek újabb állatkínzás lesz az eredménye. A fiatalon diszpláziás, fájdalommal küszködő kutyák nem nyújtanak szép látványt, ahogy a vakon született kiskutyák, esetleg egy letális alom sem. Nyilvánvaló, hogy a beteg kölykökkel egy tenyésztő sem visz tovább vonalat, ennek ellenére az állatkínzás jelen van, hiszen szűrések hiányában beteg kutyusok születnek.

A témakör nagyon tág, és érdemes vele foglalkozni, ugyanis sokak még a tényleges, szigorú értelemben vett állatkínzásról sem vesznek tudomást, nemhogy a szeretetből elkövetett „balesetekről”. Mindenki vegye figyelembe, hogy a kutya egy állat, ki van szolgáltatva az embernek, azonban vannak igényei. Az igények kielégítése pedig nem bonyolult feladat, csak némi utánajárást, és időráfordítást igényel.

BZS