A gyász veszteségek hatására bekövetkező érzelmi, gondolkodás-, és magatartásbeli változás, mely összefüggésbe hozható egy szeretett társ elvesztésével vagy huzamosabb távollétével. Az emberek életük során többször megélik, de mi a helyzet a kutyákkal? Képesek felfogni a távozást, a vissza nem térést, és úgy gyászolni, mint mi?

Mióta az eszemet tudom, nagyszüleimnek két kutyája volt, Buksi, a kis fiatal keverék és Dóra az idősebb németjuhász. Buksi kölyökkorától kutyatársaságban nőtt fel, együtt sétáltak, együtt játszottak, és egy kutyaházban bújtak össze az eső elől. Ahogy telt az idő, Dóra korából kifolyólag rosszul látott, nagyothallott, és a lábai sem voltak már az igaziak, így nem mindig vittük magunkkal a hosszabb sétákra. Buksi igencsak nehezményezte ezt, volt, hogy el sem akart indulni, de az is előfordult, hogy végig vonyította a sétát. Dóra elvesztése után Buksi szeparációs szorongás jellegű tüneteket produkált még majdnem egy évig, amikor épp nem foglalkoztatta senki. Vonyított, fel-alá mászkált az udvarban, és átvette Dóra egyes tulajdonságait. Láthatóan hiányolta a társát.

Számos olyan történettel találkozhatunk, melyben a kutya valamilyen módon össze tudja kötni a társa, vagy gazdája eltemetésének helyét az elvesztésével. Ezek a kutyák akár életük végéig képesek ugyanazon a helyen várni szerettük visszatérését, és ebből az állapotból nem zökkenthetőek ki.

Tekintsük csak Hachiko, a japán akita történetét, akit ma is hős kutyaként tisztelnek hazájában. Hachiko mindennap hűségesen várta munkából hazatérő gazdáját a sibujai vasútállomáson, azonban a professzor egy napon nem tért már haza.

Hachi minden délután visszatért az állomás peronjára, reménykedve, hogy újra láthatja barátját. Az idő múlásával sem változott ez az állapot, az akita már haza sem tért, csak várt, egészen addig, míg egy napon az állomáson végleg elaludt.

A történetekből arra következtethetünk, hogy érzékelik a kutyák szerettük elvesztését, de ez nem biztos, hogy az emberi agyban megjelenő gyász érzéseként azonosítható. Egyértelműen látható rajtuk a veszteségérzet, depresszió, hiány és vágyakozás gazdájuk, társuk visszatérése iránt, de a halált, a végső elvesztést és életre szóló veszteséget nem biztos, hogy képesek felfogni. Kutatások bizonyítják, hogy a kutyák nemcsak szellemi képességeik, de érzelmeik terén is egy 2-3 éves gyerek szintjén vannak. A gyerek, bár átérzi a hiányt, felfogni még nem tudja a történteket, a soha vissza nem térést, azt, hogy valaki végleg elment. A kutyák gyásza tehát nem ugyanaz, mint amit a felnőtt emberek éreznek, sokkal inkább depresszió, szomorúság, melyet a remény tesz állandóvá.

Az agy területeiről készült MRI képek bizonyítják, hogy a kutya veszteségérzése azonosítható az emberével. Magát a gyász érzését az emberi agyban még nem sikerült definiálni, mivel az MRI képeken nem látszik, a kutya agyával emiatt egyelőre nem összehasonlítható. Amint sikerül az ember agyának ezen területéről megfelelő képet alkotni, azonnal kiderül, hogy azonos-e a két érzés, illetve mennyiben különbözik, esetleg teljesen egyezik-e.

Az bizonyos, hogy szerettük elvesztésével a kutyák viselkedése megváltozik, levertség, hiányérzet lesz rajtuk úrrá, de nem fogják megérteni mi történt, így akár az állapotuk teljes leromlását eredményezheti egy ilyen változás, és halálukig változatlanul tarthatják ezt az állapotot. Sajátos gyászuk a végső lezárás nélkül sokkal fájdalmasabb lehet, mint az emberé.

BZS