Fémes kattanás, távolodó léptek zaja. A foltos kiskutya megilletődve álldogál egy percig, majd tesz néhány tétova lépést.

– Jó napot.. – kezdi óvatosan, amikor meglátja a hatalmas fekete kutyát.

– Grrrr.. – hallatszik a sarokból.

– Én… – próbálkozik bátortalanul.

– Mrmrr!! 

– Jajj, hagyja már abba az állandó morgást, Brúnó! Ne foglalkozz vele kicsikém, vén eb már, mindenre csak morogni tud, nem neked szól, a világra haragszik – csaholja az őszes szakállú német juhász a szomszédos cellából.

– Az emberekre! – morran a sarok.

– Na persze, az emberekre! Akkor miért nem tudod barátságosabban fogadni ezt a kis… mi is a neved, fiacskám?

– A micsodám? – néz fel riadtan a kölyök.

– A neved. Hogy szólított az embered?

– Nekem nem volt emberem.

– A mindenségit! Hát hol éltél eddig, az utcán?

– Ott is, de a mezőket jobban szeretem.

– Jajj édesjóistenem, ilyen fiatalon! Hát te akkor nem tudod, milyen a simogatás, milyen az embered lábánál aludni, milyen érzés, amikor megdicsér, milye….

– Nem hagyná abba a sopánkodást?!? – ugat közbe a másik oldali kennellakó. – Jobb neki így, legalább nem csalódott bennük. Gondolja csak végig, mekkora pofonokat kaptunk itt kivétel nélkül mindannyian.

– Igaza van. – hallatszik szemből, a szűk folyosó túloldaláról.

– Mi ez a hely? – húzódik közelebb az öreg szuka felőli rácshoz a kiskutya.

– Hogy mi ez a hely?! – kacag fel keserűen a másik oldalon ücsörgő nagy, lompos fehér kutya – előbb-utóbb mindannyiunk itt végzi. Az emberek miatt!

– Azért, mert magát beadták ide, még nem mindenkit... – kezdené a német juhász.

– Lárifári! Nézzen már körül, hát maga is rács mögé került! 

– Csak átmenetileg, drágám, csak átmenetileg. Az emberem öreg volt már, nem tudott sétálni vinni többet. Az unokája megígérte, hogy amint a körülményeik alkalmasak lesznek, értem jönnek. 

– Na ja, évek teltek el azóta… Lássa be, egyszerűen megfeledkeztek magáról! 

– Azt az én drága jó emberem nem hagyná… – motyogja elcsukló hangon az idős német juhász. – Annyi szép évet töltöttünk együtt. Tudod, fiacskám – fordul a kölyök felé csillogó szemmel -, az én emberem rendőr volt, együtt dolgoztunk, együtt mentünk nyugdíjba, mindent együtt csináltunk. 

– Amint megöregszünk, már nem kellünk nekik. – tápászkodik fel a mogorva fekete kutya a sarokból. – Engem például leadtak ide, mint valami megunt tárgyat. – Kinyújtja öreg tagjait, majd komótosan odasétál a kölyökhöz, és körbeszaglássza. – Semmit nem vesztettél azzal, hogy nem volt embered. 

– Dehát azelőtt magát is szerették – vakkant az idős hölgy.

– Már magam sem vagyok biztos benne, szerettek-e valaha. Azt gondoltam, összetartozunk, amíg csak élünk. Óvtam őket, vigyáztam rájuk. Az embergyerek a bundámba kapaszkodva tanult meg járni. Játszottak velem, túrázni mentünk az erdőbe, simogattak is… Istenem, azok a mennyei fülvakarások..! – párásodnak el a szemei. – Ők voltak a mindenem! – vonyít fájdalmasan. – Hát tehetek én arról, hogy megöregedtem? Lassúbb lettem, talán a hallásom sem a régi… 

– Nem ezt érdemelné! – sétál a rácshoz kissé bicegve a szemközti cella lakója, egy világosbarna keverék kutyus. – Egyikünk sem ezt érdemelné! Szerintem valami baj van az emberekkel, valami nagy baj. 

– Kidobták egy autóból, akkor sérült meg a lába – súgja a kölyöknek az öreg német juhász.

– Mondja csak nyugodtan hangosan. Én nem szégyellem, ez nem az én szégyenem! Kidobtak. De nem csak engem. Gyerekeim voltak, 5 kicsikém. Sokan lettünk hirtelen, hát megszabadultak tőlünk. Most mondja, hát tehetek én arról, hogy azon a csillagfényes éjszakán átszökött hozzám az a daliás labrador fiú? Tetszettünk egymásnak, szerelmesek voltunk. Minden olyan szépen alakult, a kerítés ellenére. Végig odafigyelt rám a vemhességem alatt, nem csak egy éjszakára kellettem neki. Aztán megszülettek a kölykeim… – elcsuklik a hangja

– Egyik kicsi sem élte túl, amikor kidobták őket – mondja a nagy fekete kutya. – Egy zsákba tették, és egyszerűen kidobták őket, mint a szemetet. 

– Engem azért hoztak be, mert túl nagyra nőttem – kezd a történetébe a lompos fehér. – Karácsonyi ajándék voltam a gyereknek. Nem számítottak rá, hogy tényleg ekkora leszek. Most mondják meg, normálisak ezek?!? A gyerek volt a legjobb barátom! Imádtam játszani vele, és ő is imádott engem. Aztán megnőttem, a lakás meg kicsi lett. De még így is boldogok lehettünk volna, csak annyit kértem, vigyenek sétálni. Nincs rá idejük – ez volt a válasz. Épp csak a dolgomat intézhettem el, már mentünk is vissza a lakásba. Még ebbe is beletörődtem volna, annyira szerettem a gyereket. De azt mondták, túl nagyra nőttem, felbotlanak bennem, és különben is, túl sokba kerül az etetésem… A gyerek sírt, amikor utoljára láttam. Mindketten sírtunk. Könyörgött, hogy maradhassak. Azt felelték, majd kap egy kisebbet!

– Undorító – morran a fekete kutya

– Engemet meg azé hoztak ide – kezdi csaholva a tacskó-keverék a barna mamakutya melletti kennelből – mer elkaptam a tikot! Dehát láttam én a gazdasszonyt, az is mindég így csináta! Oszt olyankor meg mindég jutott nekem finom falat. Gondótam, segítek neki. Oszt ez a hála érte!

– Ilyenek ezek mind. Hálátlanok. – bólogat a fekete.

– Még ha csak hálátlanok lennének – sóhajt egy új hang. A kiskutya érdeklődve odafordul. – Engem láncon tartottak, azt mondták, különben elszöknék. Pedig sosem szöktem el. Sétáltam kicsit a környéken néha, az igaz, kirándultam egyet-egyet. Mentem volna én az emberemmel is boldogan, de nem vitt magával sehova. Amikor ilyenkor hazaértem, mindig megvert. Néha rúgott is, olyankor nagyon orrfacsaró szag áradt belőle. Az utcabeliek azt beszélték róla, hogy iszik. De szerintem valami más lehetett, mert én is ittam – vizet azért kaptam rendszeresen, ha enni nem is túl gyakran – mégsem volt olyan szagom sosem. No mindegy. Egy nap aztán tényleg elszöktem. Minek mentem volna haza, láncért, verésért?!? Akkor inkább lettem kóbor!

– Mit ért el vele? Így is befogták, most élhet rácsok mögött – összegzi a hallottakat a lompos.

– De itt legalább kapunk enni rendszeresen – mondja az előző hang.

– Látják, mégis csak vannak jó emberek – nyugtázza az örök optimista német juhász.

– Bizony vannak. Én nem azért vagyok itt, mert nem kellettem nekik. Az embereimet baleset érte. Meghaltak. Azelőtt rengeteget kirándultunk, mindenhová magukkal vittek. Sok ebtársammal találkoztam, volt alkalmam beszélgetni velük. Tudjátok, kik voltak a legboldogabbak, akik imádták az emberüket? Ilyen helyről kerültek ki, ahol most mi vagyunk. Sohasem értettem igazán, bennük volt valami, talán még erősebb kapocs az emberükkel, mégis nagyon felszabadultnak láttam őket mindig. Beszélgettem velük is, és elmondták, hogy azok az emberek megmutatták nekik, hogy milyen a gondoskodás, az igazi barátság, amit ők vagy sohasem ismertek, vagy már-már elfelejtettek. És ezek a társaink egytől egyig megtanultak újra bízni az emberükben, és begyógyultak a sebeik.  Sohasem gondoltam volna, hogy egy nap én is menhelyi kutya leszek.  De tudjátok mit? Sohasem adom fel, mindig várni fogom azt a napot, amikor eljön értem valaki. Mert az a valaki igazán jó ember lesz. Az én új emberem… 

Csoma Livi