Fáradtan rogytam le a parkban egy padra, kezemben Mázli pórázával. Már órák óta kerestem hűséges kedvencemet. Azon a balszerencsés délutánon elvesztettem a kiskutyámat. Megszokott sétánkon elengedtem Mázlit a parkban, ahogy oly sokszor. Korábban egy szavamra visszatért hozzám. Azon a borús napon azonban felbukkant az a purrogó cirmos. A macska, aki ha feltűnt, Mázlinak sosem lehetett parancsolni, mert a kiskutyám rátartian utánaeredt.

Azonnal a keresésére indultam. Leírást adtam Mázliról: „Fekete labrador jellegű, mentett kutyus. Nagyon közvetlen ebecske, piros Julius-K9 Powerhámot viselt az eltűnésekor.” Csak reméltem, hogy kedvenc hámjának köszönhetően sötétedés után sem keveredett autók kerekei alá, hiszen a fényvisszaverő funkciójának köszönhetően az esti sétákon együtt is könnyen észrevehetőek voltunk.

Felálltam a padról, hogy tovább folytassam a keresést, amikor hirtelen megszólalt a telefon! Kedves, idős hang: „Jó estét, ismer ön egy bájos, fekete kutyust?” Mázli!

A parktól nem messze lakott a néni, aki már a kapuban várt. Mázli torpedóként ugrott a nyakamba. A kedves hölgy elmesélte, hogy esti sétája alatt botlott kiskutyámba. A néni nyomába szegődött, ő ekkor vette észre a hámfeliraton a telefonszámom. Magával édesgette kedvencemet, és felhívott, amint hazaért.

Boldogan indultunk haza Mázlival, útba ejtve a kutyafuttatót, ahol nagyot játszott barátaival. A legjobb döntés volt a hámfelirathoz a telefonszámomat választani. Mázli újra velem volt, biztonságban.