Charlie, a kaja- és labdamániás, végtelenül emberbarát barna labrador velünk él kölyökkutya kora óta, immáron kilenc éve. Az első pillanattól kezdve magára hagyhattuk, akár otthon, akár az autóban; soha egyetlen panaszos hangot nem hallatott.

Sőt, olyan jól nevelt – vagy inkább egyszerűen magától okos -, hogy néhány, papírkosárból kivett használt zsebkendőn kívül soha nem is rágott meg semmit, nem tett kárt semmiben. De a zsepi-tolvajlásról is már kiskorában le tudtuk szoktatni, és onnantól kezdve kizárólag azt vette a szájába, amit kimondottan neki vettünk, és egy hangsúlyos „TIÉD”-del az övének tituláltunk. Olyankor pedig nagyon boldog volt. Az új játékot először mindig bevitte a „laborba bevizsgálni”, vagyis az alvóhelyének kialakított gardróbba osont vele, ami egy függönnyel volt priváttá téve számára, és egy ideig magányosan szaglászta, rágcsálta. No de ami a mostani történetben fontos, hogy soha, de soha egy hangja nem volt, ha bárhol magára hagytuk. Tudta, hogy bízhat bennünk, hogy mindig visszamegyünk hozzá. Az autónkat ugyanúgy biztonságosnak érezte, mint a lakást. (Nyilván sosem hagytuk benne felhúzott ablakokkal, és persze huzamosabb időre sem.)

Történt egyszer, hogy banki ügyekben megbeszélt időpontra és némileg késésben, sietve próbáltunk indulni otthonról. Míg a cipőkkel bíbelődtünk, valami furcsára lettünk figyelmesek. Charlie, szokásával ellentétben – vagy inkább úgy kellene írnom, hogy mint ahogy sohasem korábban – nyüszített, vakkantott, szűkölt. Párom gyorsan visszaszaladt megnézni, nem hagytunk-e úgy gázt, csapot, bármit. Mivel mindent rendben talált, visszasietett, és bár furcsálltuk Charlie szokatlan viselkedését, elindultunk otthonról. Még a bejárati ajtó bezárása közben is hallottuk, hogy nagyon nyugtalan, de egymásra nézve megegyeztünk abban, hogy „neki is lehet egyszer egy hisztis napja!”

Elintéznivalónk végeztével, körülbelül 2 óra múlva tértünk vissza, akkorra talán ki is ment a fejünkből Charlie meglepő viselkedése. Egészen addig, amíg nem került a látómezőnkbe a bejárati ajtónk. A rajta lévő kis ablak betörve, a zár megrongálva – erőszakos behatolás félreérthetetlen nyomai a bejáraton!  Persze egyből hívtuk a rendőrséget, de – nem tudván, hogy Charlie jól van-e – zakatoló szívvel (és egy feszítővassal felfegyverkezve) mégis felmerészkedtünk a lakásba. Minden szekrényajtó nyitva, ruhák szétdobálva, privát szféránk szentsége meggyalázva – de a lakásban rajtunk kívül már nem volt ember. Charlie, bár biztos érezte, hogy már nincs veszély, még a mi nesztelen körbejárásunkra sem jött elő a konyha reggelizőpultja alól. Szegényt ott találtuk minden ízében remegve, de testileg épségben. Melegbarna szemű, türelmes és a végtelenül szelíd Charlie kutyánk életében először találkozhatott vele szemben ellenséges emberrel, emberekkel. Talán a konyhában remegve hallgatta végig a betörő(k) ténykedését, talán – érezve az ártó szándékot – próbált kiállni territóriuma megvédéséért, s kapott is egy-két rúgást. Nem tudjuk. Hamarosan megvigasztalódott, s mire a rendőrök kiértek, visszanyerte hitét az emberiségben, és farkcsóválva üdvözölte őket.

Lehet, hogy minden kutyának van hatodik érzéke. Nem tudom. Az azonban megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot nyert számunkra, hogy Charlie-nak van. Ott és akkor megfogadtuk, hogy ha bármikor készülünk elmenni otthonról, és Charlie csak egyet is vakkant, nem megyünk sehová. De azóta is mindig nyugodt csendben, bár szomorú pillantással nyugtázza, ha nélküle megyünk valahová. Egyetlen hang nélkül. Talán mondanom sem kell: az eset óta betörő sem járt nálunk.

Bányai J. Márk