Nero – hatalmas kutya, hatalmas lélek
A Klondike News 1898. április 1-i számában jelent meg a következő kis pamflet: „Miss Mulrooney mindannyiunk által jól ismert, jó családból származó, fantasztikus tehetségelés szervezőkészséggel megáldott ifjú hölgy és csodálatos üzletasszony. Az elmúlt nap három óra alatt 18 mérföldes kirándulást tett szánjával, melyet hűséges kutyája, a Szentbernát-hegyi Nero húzott. Nero fajtájának egyedüli képviselője vidékünkön és a legnagyobb kutya az észak-nyugati tartományban.”
Sok-sok évvel később, pontosabban 1962-ben egy interjú alkalmával seattle-i otthonában Belinda Mulrooney Carbonneau könnyes szemmel emlékezett vissza hatalmas barátjára, társára, „aki a klondike-i aranyláz idején, és később európai utazásain is végig mellette volt.
Nero hátára támaszkodott Dawson környékének sáros ösvényein, és Nero adott biztonságot a Bonanza-patak aranybányáinak végigjárásakor. A megfáradt aranyásóknak Dawsonban a Grand Forks Hotel bárja és étterme nyújtott kikapcsolódást, és tette lehetővé a kemény munkával megszerzett aranyuk nagyon gyors elköltését. Ez a hotel volt az első és egyik legnépszerűbb Belinda „szállodaláncának” tagjai közül. Hétről hétre hatalmas vagyonok pihentek meg rövid időre a szálloda nem túl nagy széfjében. Nagy problémát jelentett, hogy ebben az időben Dawsonban nem létezett bank. A pénzt hetente vagy tíznaponta kellett elszállítani Skagway-be. Ezt a munkát általában maga Belinda Mulrooney irányította. Az egyik ilyen pénzszállító út során 1898 tavaszán Belinda, Nero és néhány bányász jelentős mennyiségű aranyporral indult útnak. Nero két oldalára egy-egy arannyal teli zsák volt akasztva. A hatalmas kutya könnyedén vitte a nehéz zsákokat, és nem nagyon volt ember, aki csak úgy hozzá mert volna nyúlni. Abban az évben a hírtelen jött olvadás megnehezítette az utazók dolgát, a patakok megáradtak, az ösvények csúszóssá váltak. Az egyik megáradt patakon egy kidőlt fa szolgált hídként. Először megpakolt hátizsákjával Belinda kelt át, majd őt követte Nero. A „híd” közepén a kutya megcsúszott, s a megáradt jeges patakba zuhant. A rajta lévő zsákok horgonyként húzták a mélybe. Belinda azonnal ledobta zsákját, s egy félig a víz fölé hajló fűzfába kapaszkodva vetette magát a vízbe. Ez azonban csak azt eredményezte, hogy a rohanó patak őt is magával ragadta. A fagyos vízben levegőért kapkodva valahogy sikerült megragadnia Nero nyakörvét, de képtelen volt kiemelni a kutyát. A patak egy kanyarulatánál az aranybányászoknak sikerült Belindát megragadni, aki félig megfulladva vonszolta magával a már látszatra halott kutyát. „Vágjátok le a kutyáról az aranyat!” – próbálta sikoltani kísérőinek. „Csak a kutyát! Hagyjátok azt a nyavalyás aranyat!” – s a kísérők bár elszörnyülködtek eme esztelenségen és egy hölgy szájából elhangzó durva káromkodáson, villámgyorsan engedelmeskedtek. Az arany elveszett, de Nero életét sikerült megmenteni.
Nero 1897 legelején született, Belinda szerint „csupa fül, láb és nagy melák test. Belinda, aki az aranyláz előtt érkezett Pennsylvaniából Északra, hogy meggazdagodjék, egy angol férfitől vásárolta a kölyköt. A fiatal férfi csónakkal jött a Yukon-on, kevés felszereléssel, és egy mindig éhes, vonító bernáthegyivel. Az angol munkát keresett, és örömmel vállalt állást Belinda egyik bányájában. Először vonakodott a kölyköt eladni, de megállapodott Miss Mulrooney-vel, hogy a kutya kettejük tulajdonában legyen. Természetesen Belinda tartotta a kölyköt, és az angol az első szezon végezetével lemondott a kutya ráeső részéről. (Ebben közrejátszott az az igen magas összeg, melyet az asszony felajánlott neki. Pontos számadatról nincs tudomás, de állítólag szemérmetlenül magas összeg volt.)
Ebben az időben építette Belinda a Grand Forks Hotelt. A szállodában a falakat kínai selyemtapéta borította, a főszakács San Franciscoból érkezett, és a gázlámpák velencei kristálybúrával voltak borítva. Egy üveg pezsgő annyiba került, mint egy lakás bérleményének egyheti ára New Yorkban. A megfáradt bányászokat a dance hall girl-ökön kívül forró vizes fürdő is várta. Ez az épület volt Nero háza. (A szállodában Neronak külön szobája volt.)
Második illetve harmadik szállodájának megépítésekor Miss Mulrooney már a leggazdagabb asszony volt a Klondike vidékén. Ebben az időben már többször utazott családjához Pennsylvaniába, de gyakran látogatott Seattle-be és San Franciscoba is. Természetesen Nero mindig vele volt, s a pénzét Belinda sosem magánál tartotta, hanem Nero nyakába kötött erszényében. Akkoriban Seattle közbiztonsága hagyott némi kívánnivalót maga után, de Belinda sosem panaszkodott, hogy megpróbálták kirabolni.
Klondike-hoz visszatérve Belinda megismerkedett Charles Eugene Carbonneau-val, aki magát francia nemesi családból származónak tartotta, bár rosszakarói szerint csak pezsgőügynök volt Quebec-ben. Eddig még nem említettük, hogy Belinda gazdagsága nem állt egyenes arányban a szépségével. Ez azonban nem zavarta (sőt!) a délceg franciát, és megkérte az asszony kezét. Bármíly furcsa, Belinda attól tette függővé válaszát, hogy mit szól Nero: ha a kutya megmorogja, nászról szó sem lehet. De Nero nem morgott, hanem tőle teljesen szokatlan módon lelkesen nyalogatta a kissé megrémült vőlegényjelölt kezét. Nászútra Párizsba indultak, s az 1900-as évet Európában töltötték. Az új világba visszatérve Seattle-ben telepedtek le, és Nero ott élt élete végéig.
Nem elhanyagolható az a tény,hogy Nero halhatatlanná vált az irodalomtörténet számára. 1897-ben Északra utazott szerencsét próbálni egy fiatal kaliforniai író, bizonyos Jack London. Egy telet töltött egy csapat aranyásó társaságában, egy rönkházban, Dawsontól mintegy 60 mérföldnyire. Aranyat nem talált, de számtalan történetet vitt haza magával, melyeket az elkövetkezendő 19 év során számtalan formában megörökített. 1903-ban jelent meg világhírű regénye, A vadon szava, melynek hőse Buck. London két kutyát használt fel Buck modelljeként: Belinda Mulrooney Neroját, és Clarence Berry Julian nevű masztifját. Így hát Nero élete kis változtatással harminc nyelven, sok millió példányszámban került a világ olvasói elé.
Horváth János