Azt hiszem futólag már egyszer említettem, hogy van terápiás vizsgám. Ez azt jelenti, hogy beteg, sérült vagy nagyon szomorú felnőtteknek és gyerekeknek tanultam meg segíteni. Ez amúgy is bennünk van a Mamival ösztönösen is. Olyan velünk született valami. Na jó, meg a Mami ezt tanulta is majdnem két évig és én is sokáig kellett készüljek a vizsgára.
El sem tudjátok képzelni, milyen érzés az, hogy egy emberen segítesz te kutyaként – pláne, hogy nem valami pedigrés, válogatott jószág vagy, hanem egy kis lelenc, mint én.

Egyszer egy olyan intézetben voltunk, ahol az egyik kislány már három hónapja nem beszélt, annyira megviselte az édesanyja elvesztése. Én odamentem hozzá, finoman neki dőltem és hosszú percekig meg sem mozdultam. Ő önkéntelenül simogatni, vakargatni kezdett és talán észre sem vette, de beszélni kezdett hozzám. A nevelők könnybe lábadt szemmel néztek minket és csak azt hajtogatták: “csodálatos ez a kutya!”