Belényi Bea és Zen a 25. IRO Mentőkutya Világbajnokságon hatalmas teljesítménnyel a hátuk mögött, romkutatás versenyszámban elnyerte a világbajnoki címet. A dobogó már egyébként is ismerős volt számára, hiszen másodjára állhatott itt, két évvel ezelőtt ugyanis a második helyet szerezte meg. Vajon milyen út vezet idáig, hogyan lehet felkészülni egy ilyen versenyre és egyáltalán miként zajlanak egy ilyen páros mindennapjai? Ezekről beszélgetünk most.

 

Itt vannak. Az ajtó üvegén keresztül nézem, ahogyan a kutya a gazdája ölébe teszi a fejét. Mielőtt belépek, elidőzöm egy kicsit. Arra gondolok, hogy mennyi emberélet múlt már ezen a pároson. Mennyi gyakorlás van mögöttük és mennyi mindent megtapasztaltak már. Rögtön látszik, jól ismerik egymás minden rezdülését. Nem csoda, hiszen így lehet csak világbajnokságot nyerni.

 

Fantasztikus munkát mutattatok be a versenyen, gratulálunk az eredményhez! Hogyan élted meg a győzelmet?

Kedden kezdődött a verseny és vasárnapig tartott. Mi szombat este óta álltunk az első helyen, ám jól tudtuk, az utolsó pillanatban is változhat az eredmény. Amikor vasárnap megláttuk, hogy ez a végleges, akkor váltakozva reagáltam. Először nem hittem el, aztán elképesztően örültem. A mentőkutyázás történetében Zen a második magyar világbajnok, az első az ő nagypapája volt, Kuba. Mondhatni, a családi „hagyományt” folytatta és fantasztikus érzés ezt tovább vinni.

 

Bea és Zen

 

Mi volt az első dolog, ami lejátszódott benned?

Ránéztem, és azt mondtam neki: igen, mi ezért dolgoztunk. Persze ilyenkor megkérdezi magától az ember, hogy mi legyen a következő cél. Egy hatéves kutya még ereje teljében van, tehát meg kell határozni, hogyan tovább. Persze van perspektíva, nem vesztünk el. Két hét múlva megyünk egy bevethetőségi vizsgára, amely nekem különleges megmérettetés lesz, Zen azt hiszem megoldja majd. Ezen a vizsgán én vagyok a kérdéses, mert itt együtt néznek bennünket, és az számít, hogy egy éles helyzetben hogyan cselekszünk. Ez egyébként egy 48 órás keresés lesz, melyben 7 területet kell lekeresni és 21 eltűnt személyt megtalálni. Ez egy roppant komoly terheléses vizsga, amely Magyarországon is csak néhány kutyának sikerült.

 

Tudatosan készültetek dobogós helyre?

Nagyon erős a mezőny, ilyenkor bármi történhet. Nem volt biztos a siker. Ezzel együtt természetesen úgy készültünk, hogy a maximumot hozzuk ki az ottani szereplésünkből. Az előző évek tapasztalatai alapján pedig tudtuk azt, hogy ha Zen odateszi magát, akkor az tényleg figyelemre méltó lesz. Ebben a kutyában benne van minden: a képességei és az orra is nagyon jó. Emellett persze a szerencse, az időjárás mind olyan dolgok, amiket nem tudunk sem kizárni, sem befolyásolni. A bajnokságon egy adott napra húz mindenki sorszámot, így sok esetben eltérő körülmények között mérettetünk meg. Az időjárás pedig egy keresés eredményességének egyik tényezője. Ezzel nyilván nem lekicsinyelni akarom az eredményét, hiszen fantasztikus teljesítményt nyújtott.

 

 

Mi számít jó időnek és mi a kevésbé?

A szakadó eső például egyáltalán nem előnyös, mert leveri az összes szagot, ám amikor csak kicsit szitál, kimondottan jól is jöhet. A viharos szél nem tesz jót, mert elviszi a szagot, ugyanakkor egy kevés légmozgás még tökéletes. A kicsit hűvös idő és enyhe szellő ideális, ám a hőség és az álló levegő nem a barátunk. Akárhogy is van, a legfontosabb, hogy az ember és kutyája megfelelően tudja kezelni ezeket. Értelemszerűen tehát nemcsak akkor kell sort keríteni az edzésre, amikor csodálatos idő van, hanem hőségben, esőben, sőt még éjszaka is! Ha a kutya nem ismeri az adott körülményt, nincs kulcs nála annak megoldására. Szerencsénk volt abban, hogy mi a bajnokságon reggel kezdtünk, amikor még nem volt rekkenő hőség. Ugyan a légmozgás nem volt ideális, de az összes többi tényező jó volt. Azt gondolom, hogy az időjárás is egy faktor, de emellett ezer más faktor is létezik, így a képzés, a jelzésminőség vagy például a keresőintenzitás. Mindegyik számít.

 

Hogyan tevődik össze a felkészülés?

Egyrészt áll a kondiépítésből azért, mert a félórás keresés jó kondíciót igényel. Ez hatalmas munka, pláne, hogy mindvégig tudnia kell az orrát használni, amihez általános fizikai és megfelelő mentális állóképesség is szükséges. Az engedelmes munkára való tréningek tipikusan rövidek, ám gyakoriak. Olykor csak öt percre megállunk a parkban és gyorsan csinálunk egy lábnál követést, majd megyünk tovább. A keresésre a felkészülés pedig azt jelentette az egész csapatunk részéről, hogy elkezdtük körbejárni a környező országok romjait. Ezek jellemzően egynapos túrák voltak, így jutottunk el Besztercebányára, Szlovéniába és Ausztriába, valamint Magyarországon is van több romterület, amelyeket meglátogattunk. Igyekeztünk minél többféle romra és többféle helyzetbe tenni a feladatainkat.

 

Mesélj egy kicsit a csapatodról!

Én a Pannon Kutyás Kutatómentő csapat (Pannon SAR Team) tagja vagyok. Több mint 20 éve létezik, és ez a csapat adta a magyarországi mentőkutyás történelem legsikeresebb kutyáit, hiszen például Kuba is ide tartozott, valamint Karma is, aki tavaly második lett. Az utóbbi 20 évben rengeteg dobogós helyünk volt mind bajnokságokon, mind világbajnokságokon. Én magam Zennel hat éve kerültem bele a Pannon SAR Team csapatába, amióta megvan Zen. Előtte sok mindenbe belekóstoltam, sokféle kutyás képzésben benne voltam, de Zenben a csapatvezetőnk, Leczki Sarolta meglátta a lehetőséget. Ami külön megtisztelő, hogy bennem is meglátta a lehetőséget, hogy velem is érdemes lehet foglalkozni.

 

Nem is csoda. Segítő kutyakiképző, mentőkutyás felvezető, terápiás kutyakiképző vagy, mindemellett pedig az ELTE Etológia Tanszék oszlopos tagjaként farkasokkal foglalkoztál. Hogyan jöttek ezek a vonalak az életedben össze?

Tény, hogy nem úgy kezdtem a mentőkutyázást, hogy soha nem láttam előtte kutyát, és az is tény, hogy mind a kiképzésben, mind a kutyák viselkedésének tanulmányozásában komoly tapasztalataim vannak. Az egész profi kutyás életem az egyetemen kezdődött, amikor elsőéves hallgatóként az etológia tanszéken közöltem, hogy jöttem csimpánzokat kutatni. Rám néztek, és azt mondták, hogy van nyúl vagy kutya. Ebből a kettőből aztán kutya lett, így a farkasnevelős projektbe kerültem. Ennek keretei között három, majd később még egy kisfarkast neveltem fel otthon, mellettük pedig egy kontroll kutyát is, Oszikát, akit végül nem adtam vissza a projektbe. Innét jött a meghívás Ausztriába, hogy legyek az újonnan alakult Farkasközpont (Wolf Science Center) kiképzője. Az állatok még az ottlétem alatt megtanulták használni az értintőképernyőt, sétáltak pórázon, tudtak ülni és feküdni, tudtunk látogatókat bevinni hozzájuk, persze tiszteletben tartva azt hogy ők vadállatok. Mindeközben egy segítőkutyának lettem az ideiglenes nevelőszülője, és azon keresztül kezdtem el megtanulni a segítőkutyázást. Ennek okán sokat jártam Németországba is továbbképzésekre, és kitanultam a rohamjelző kutyák és mozgássérült kutyák kiképzését, aztán elkezdtem saját kutyával a terápiás munkát is. Hat éve, amikor hazajöttem, a segítőkutyák képzésével kezdtem intenzíven foglalkozni és ezzel foglalkozom a mai napig. Jelenleg két segítő kutya és tizenöt terápiás kutya van képzés alatt az Azúr Segítőkutyás Egyesület keretei között.

 

Zen ért mindenhez ezek közül?

Igen, ő vizsgázott terápiás kutya, egészen pici vagy halmozottan sérült gyermekekkel is dolgozik. Egy veleszületett képessége az, hogy epilepsziás rohamokat jelez. Nem rohamjelző kutya, mert ők a saját gazdájuk rohamait jelzik, viszont észrevettük nála, ha egy csoportban dolgozunk, és valakinek elkezdi nyalogatni az arcát, valószínűleg a személynek negyedórán belül rohama lesz. Zen egyébként nagyon szeret terápiázni, amikor nyáriszünet után bemegy a csoportjába, mint egy kiscsikó, úgy ugrándozik, annyira örül a gyerekeknek. Ő nagyon sokoldalú kutya, aki sok mindent csinált, így nem mindennap dolgozik terápiás kutyaként. Nem szeretném kihajtani Zent, mert az a célom, hogy sokáig velem maradjon.

Van Zennek kedvenc tevékenysége, úgynevezett „hobbija”?

Természetesen igen. Három dolog: az őrző-védő, a flyball, és a keresés. Fantasztikus látni, hogy mennyire szeret keresni. Már amikor tudja, hogy küldeni fogom, az összes porcikája remeg és alig várja, hogy végre indulhasson.

 

Hogyan látod a mentőkutyázást Magyarországon?

Egyre jobb kutyáink vannak és odafigyelnek a magyar csapatra, hiszen jók az eredmények. Ez különösen igaz azokra a kutyákra, akik sokat utaznak és viszik őket tréningekre, aminek látható eredménye van. A sportnak pedig egyre nagyobb presztízse. Kezdik érteni a gazdák, hogy a hobbi szintű keresés és a mentőkutyázás között hatalmas különbség van. A mentőkutyázásba beleadok mindent és odateszem magam és beleteszem az energiát – így már nem is lehet hobbi szintről beszélni –. Többünk úgy áll hozzá, hogy ha kapunk riasztásokat, akkor bármi történjék, mi megyünk. Adott esetben ezen a kutyán vagy kutyákon emberélet múlhat. Akkor nem arról van már szó, hogy Fifinek van-e kedve kimenni az esőbe. Így vannak ők képezve, hogyha én elküldöm, akkor bizony el kell menni. Ez a fajta hozzáállás családi kutyások esetében sokszor nincs meg. Amit látok Nyugat-Európában, hogy gyakorta nagyon élesen elkülönül a sport és a bevetés. Többen vannak, akik csak sportként űzik a mentőkutyázást és van egy másik irány, aki bevetésként. És van a közös halmaz, aki is-is. Jelenleg itthon nem látok ilyen éles különbséget.

 

Mit üzennél azoknak, aki most kezdik a mentőkutyázást?

Azt, hogy legyenek kitartóak, mert ha az ember nem az, akkor nem fog elérni semmit. Megszámlálhatatlanul sokszor volt nálam is olyan – nem csak Zennél – hogy fel akartam adni. Azt gondoltam, hogy nem fog menni, és nincs értelme. Aztán összeszedtük magunkat. Ha eleget dolgozunk és megtaláljuk az adott kutyához a kulcsot – mert minden kutya más -, akkor nincsen lehetetlen. De azt a kulcsot nem fogják tálcán adni. Azért dolgozni kell. A kutyának és a gazdinak is.

Ruskó Beatrix