A minap sétálni mentünk. Nincs ebben semmi különös… van az úgy, hogy ezerfelé indulnál, annyi dolgod lenne, azt sem tudod, melyiknek kezdj neki. Viszont esett a hó. Mi itt a világ végén ennek mindig gyerekként örülünk, itt nincs forgalom, nincs latyak, nincs hólapátolás, maximum egy kis fahamut szórunk a lábunk elé, ha nagyon csúszkálnánk. Kézenfekvő tehát, hogy miután körbeetettük a bandát, füttyentünk a kutyáknak, és „a munka megvár!” felkiáltással elindulunk kicsit kiszellőztetni a fejünket, kicsit magunkkal foglalkozni. Ebek, emberek egyaránt élvezik a kiruccanást, a kiadós séta, hancúr mindenkit kellemesen elfáraszt.

Hazaérve tesszük a dolgunkat, immár mosolyogva, feltöltődve. Estefelé feltűnik egyik kutyánk (Raszta, a tenyészkan) szokatlan félrevonulása, bágyadtsága. „Talán csak jobban elfáradt, mint máskor” – mondjuk, de valahogy mégsem tetszik a dolog.

Később észrevesszük, hogy nyáladzik, majd, amikor hívásra jönni próbál, erősen imbolyog, mintha részeg lenne. Ijesztő, ahogy tántorog, keresi a stabil pontot. Átfuttatjuk agyunkon a délutáni sétát. Egy ponton megállunk, egymásra nézünk, bólintunk. Emlékszünk: az egyik magaslesnél pár percig elidőzött, a másik két kutyával már jóval előrébb jártunk, mire utolért bennünket.

Nem gondoltunk semmi rosszra, maximum arra, hogy idegen ember, esetleg kutya nyomát szaglászhatta. Sokszor sétáltunk már arra, sosem volt semmi gond. Most viszont van.

Hívom az állatorvosi ügyeletet, a doki megerősíti gyanúmat: igen, sajnos lehet mérgezés.
Összekapjuk magunkat, bepakoljuk a kutyát az autóba és indulunk. A városban még nyilvánvalóbb Raszta megváltozott viselkedése, az autófényektől, zajoktól, de még a járdaszegélytől is megijed. Ő, az egyébként minden iránt érdeklődő, acélerős idegrendszerű komondor kan.

Az orvos megvizsgálja, a fejét csóválja. Valószínűleg mérgezés. Vérvétel, infúzió (ami nem kimondottan egyszerű, Raszta nem akarja ezt az egészet, ő csak otthon szeretne lenni a házában, hagyjuk békén, de különösen ez az idegen alak ne fogdossa). Ülök a földön, kicsit ránehezedve, súlyommal tartom a kutyát, Ember hátul fogja, ne tudjon felugrani. Fogom a lábát, próbálom stabilan tartani, hogy a doki dolgozni tudjon, csöpöghessen végre az infúzió. Közben másik kézzel a füle mögött simogatom, ez a kedvence, ettől mindig elolvad, hátha megnyugtatja kicsit. Talán ettől, talán a közben duruzsolt szavaktól, vagy csak a fáradtságtól elernyed, már könnyebb tartani. Sorra kapja a szereket: ez toxinkötő, az gyomorvédő, emez… Elmosódnak a hangok, ráhajolok Rasztára, hallgatom, ahogy lélegzik, érzem, ahogy remeg. Összekapcsolódunk, érzem, ahogy megindul a szeretetáramlás, mint mindig, mindegyik kutyámmal, de ez most más, ennek most tétje van.

Eltelik majdnem egy óra, mire az orvos végez. Most hazajöhet velünk, de holnap hozzuk vissza, meglesz a véreredmény is, többet fogunk tudni.

Másnap van, állunk a rendelőben. Jó hír, úgy néz ki – mivel fiatal, erős kutya, és időben kapott segítséget -, máj és vesekárosodás nélkül vészeli túl a dolgot. Még kap injekciókat és gyógyszereket egy hétig. Hatalmas megkönnyebbülést érzünk, Raszta is jobban lett reggelre, bár még messze nem önmaga. Hazafelé azon tűnődöm, ezután merre induljunk, ha sétálni támad kedvünk? Van-e még olyan hely, ahová emberi lény nem teszi a lábát, ahol nem hagy maga után szemetet, mérget? El merjük-e engedni az ebeket ezután pórázról, láb mellől? Hová lesz így a szabadságuk? Arra gondolok, mennyire szeretjük nézni, ahogy futnak, önfeledten játszanak, szabadon szaglásznak, nyomokat követnek. Aztán hálát adok az Égieknek, hogy ezt ennyivel megúsztuk. Hálát, amiért nem a közel 10 éves, éhenkórász labradorral történt. Őt nem biztos, hogy hazahozhattuk volna.

Hátranézek, megsimogatom Raszta nagy, buci fejét.

Csoma Livi