Nagyjából akkor kezdődött, amikor végleg (elment) megjött az eszünk, és eldöntöttük, hogy tanyára költözünk. Egy ilyen helyen azért mégiscsak jól jön egy házőrző. A mostanra 9 éves labrador ugyan elválaszthatatlan része életünknek, egy ilyen barátságbombára, aki mindenkit egyből a keblére ölelne, azért mégsem bízhatjuk a portát.

Többször körbejártuk hát a kérdést, oda-vissza, néztünk több kutyát, beszéltünk gazdákkal, de valahogyan mindig a komondorhoz lyukadtunk ki. Ha viszont komondor, akkor mindenképpen keressünk egy jó tenyésztőt! Egy ekkora kutyánál nekünk fontos szempont volt az egészséges felmenőkön és az esetleges mozgásszervi hibák szűrésén túl a stabil idegrendszer, és az is, hogy megfelelő munkakutyát kapjunk, akinél a mai gyakorlattal szemben nem a kiállításon való eredmény számít csupán (nekünk speciel ez egyáltalán nem), sokkal inkább az, hogy az ősi ösztönöket megőrizve az igazi pásztorkutya tulajdonságokat hozza, amitől ez a fajta lett a „kutyák királya, a királyok kutyája”.

Bizton állíthatjuk, hogy keresésünk végére érve nemcsak egy jó tenyésztőt, hanem az ország legjobbját sikerült megtalálnunk!

Röviddel a Birtokra költözés után tehát úton voltunk a 10 hetes kis kölykünkért, nem kis izgalommal várva a nagy találkozást. Egy kan kutyus volt a terv, de rólunk mesélek, és nálunk meglehetősen ritkán történnek terv szerint a dolgok, az Univerzum pedig hajlamos rajtunk kiélni humorérzékét… És különben is, volt ott még egy gyönyörű kis szuka (egy teljesen másik alomból, tehát későbbre tartogatott tenyésztési terveinknek sem tett keresztbe, sőt!), akit eredetileg tenyésztőnk akart magának megtartani, de hosszas beszélgetések, kérdéshegyek és rövid tanakodás után valahogyan mégis az autóban kötött ki; szóval végül azon kaptuk magunkat, hogy két komondorkölyökkel utazunk haza. Végig ezen az
„- egy komondort kérek
– kettő lett, maradhat?” 
viszonylag hülye poénon röhögtünk, ezzel próbálva túlharsogni a feszt előbukkanni akaró kérdést, ami azt firtatja: ‘nooooormálisak’ vagyunk-é?

Valahol itt kerülhettünk bele abba a sodrásba, aminek mára már jóval kevésbé próbálunk ellenállni, részint, mert rájöttünk, hogy teljesen fölösleges, részint pedig mert tulajdonképp élvezzük.

Komondorjaink tehát birtokba vették a Tanyát és a szívünket, edzésben tartják a titkon nyugodt öregkorról ábrándozó labradort, nyúzzák a farm növényeit és az idegrendszerünket, és teljes mellszélességgel védik a portát és annak minden lakóját, legyen az „csupaszbőrű”, vagy tollas kétlábú, avagy szőrös négylábú.

Másfél éves együttélésünk során bizonyították, hogy
– mély érzésűek, empátiás készségük igen fejlett
– tekintélyt parancsolóak, és idegenekkel szemben alapvetően bizalmatlanok, de aki a mi barátunk, az övék is (kortól függetlenül)
– méretükből fakadó lomhaságuk kizárólag látszólagos – ha a helyzet úgy kívánja, másodpercek alatt gyorsulnak százra
– szabad tartású baromfik biztonságban érezhetik magukat mellettük, éjszakára sem kell zárnunk őket
– rendszerető természetükből fakadóan (különösen a nyomokban még mindig kleptós Mamut) gazdáikat is rendrakásra szoktatják
– helyzetfelismerő képességük kiváló, látszólagos hebrencsségük ellenére, ha az adott szituáció komolyra fordul(na), azonnal félrerakják humorérzéküket
– teljesen önálló és különböző egyéniségek, igénylik a gazda közelségét, vele (velük) abszolút mértékben lojálisak
– pásztorkutya múltjukból eredő makacsságuk ellenére taníthatóak. (Igen, még Paput is az ő egyedi, kissé tunya agyával, több türelemmel, Mamut pedig napi szinten kápráztat el bennünket sziporkázó intelligenciájával.)

Bárki kérdezi tehát, milyen kutyát válasszon, ha gazdálkodni vágyik, tanyára, vidékre költözne, és/vagy biztonságban szeretné tudni családját és a számára értékeset, mára gondolkodás nélkül, egyöntetűen vágjuk rá:
Komondort! Csakis.

Csoma Livi