A lakott területek határában húzódó erdőszéleken, fás réteken egyre nagyobb problémát jelentenek a kóbor kutyák, akik falkába verődve járják a területet, és vagy teljesen árvák, vagy egy a turistaút mentén felállított viskóhoz tartoznak. Kutyásokban, kirándulókban és terepfutókban egyaránt félelmet keltenek, mivel senki nem számít rá, hogy a településről kiérve vadászterületét őrző falkába fog belefutni. A bejelentések, panaszlevelek folyamatosan érkeznek az önkormányzatokhoz, a legtöbb kutyafalka mégis érintetlenül védelmezi a területét még évek múltán is (esetleg még szaporodnak is, ezzel bővítve az amúgy sem túl bizalomgerjesztő létszámukat). Ennek oka lehet a menhelyek és gyepmesteri telepek túltelítettsége, de a kutyák chipeltsége is. Ekkor a hatóságok keze is meg van kötve. A probléma sajnos valós, amellett, hogy nem kap elég figyelmet, ugyanis a kutyafalkák nem csak ijesztőek, de veszélyesek is lehetnek, ha nem megfelelően kezeli őket az ember.
Tudni kell, hogy ezek a kutyák nem stabilak, nincsenek szocializálva, és ha van is ember mellettük, az akkor sem biztos, hogy megfelelően bánik velük. Kellő határozottsággal a falkák stabilitása könnyen szétzúzható, és biztonságos távolságban tarthatóak a kutyák, ameddig elhaladunk mellettük. Előtte azonban érdemes egy pillanatot rászánni, hogy felmérjük, a lakhelyüket őrzik, vagy csak szembejöttek az erdőben, és meg akarják mutatni, hogy ők az erősebbek. A saját területük esetén magabiztosabban fognak fellépni, így mindenképpen néhány méter távolságot kell tartani, míg elhaladunk mellettük.
Gyakori probléma az ijedtség és a futva menekülés. A félig vadon élő kutyák ösztönei a menekülés láttán bekapcsolnak, és azonnal üldözőbe veszik „áldozatukat”. Egy bizonyos távolságot túllépve általában az a tendencia, hogy visszafordulnak, de ha addig utolérik az embert, nem biztos, hogy úgy végződik a délutáni séta, ahogy eredetileg terveztük. Így ez a megoldás semmiképpen nem célravezető. Amit tehetünk ehelyett, az a megingathatatlan határozottság a falkával szemben.
Mindezt úgy kell kivitelezni, hogy mi magunk is elhiggyük, nem félünk. Az állatok pontos megérzései miatt a bizonytalanságnak nincs helye.
A falka közeledésekor elég, ha megállunk, a saját kutyát magunk mellé parancsoljuk, és várjuk a kóbor ebek reakcióját, miközben felvesszük velük a szemkontaktust. Elengedhetetlen, hogy kapcsolatot teremtsünk velük, csak így érhetik meg a szándékunkat. Általában a magabiztos ember önmagában is elgondolkodtatja a kutyákat. Ha a várt reakció elmarad, lépjünk néhányat határozottan az irányukba, igyekezzünk a lehető legnagyobbnak tűnni, kihúzva magunkat, úgy, hogy a mi „falkánk is összezár” (kutya láb mellett halad, ha többen vagyunk, tömött, de mégis a lehető legjobban széthúzódó csapatba álljunk össze). Így falat képezhetünk, mintha elhatárolnánk a falkát, feléjük haladva pedig ez a „fal” megtartja a kellő távolságot, de tolja őket az ellenkező irányba, biztosítva ezzel utunkat.
Határozottan (de nem hisztérikusan!) verbális eszközökkel is kiegészíthetjük a tevékenységünket, kifejezve a nemtetszésünket. A határozottságon és magabiztos fellépésen túl más eszköz legtöbbször nem szükséges egy bizalmatlan falka elűzéséhez. Ha mégis, akkor a kézfeltartás és a hang megemelése, hangsúlyváltoztatás lehet még a segítségünkre.
Ne fordítsunk hátat, amint elhagytuk a falkát, egy ideig még tartsuk velük a szemkontaktust, és inkább hátrálva távozzunk, minthogy menekülésnek tűnjön a mutatvány. Figyeljünk a kutyánkra, hogy mellőlünk vagy mögülünk semmiképpen ne kerüljön a falka közelébe, mert őt sokkal előbb érezhetik a területük veszélyeztetőjének. Óvjuk a testünkkel, tartsuk szorosan a közelünkben. A kóborkutya-falkákat ily módon lehet kezelni, együtt lehet élni velük, habár jobb, ha erre nem kerül sor. A kulcs mindig a kommunikációban és a testbeszédben van.
BZS