A vaskalapos Oroszország kutyatartási szokásairól ritkán olvashatunk. Az egyetlen, talán mindenki szeme előtt megjelenő képet a magas hegycsúcsok és lankák havas tájain magányosan bóklászó, termetes, szemet gyönyörködtető, habár közelről elrettentő tekintélyt parancsoló kutyák jelentik. Ők a kaukázusi juhászkutyák és dél-orosz juhászok, akik különleges szelekciójuknak köszönhetően ellenállnak akár a medve, akár a farkasok okozta támadásoknak, megvédve ezzel a rájuk bízott nyájat.
De rajtuk és a szigorú őrző funkción túl is létezik kutyázás az orosz vidéken. Kedvtelésből tartott kutyákat igen ritkán látni az utcán sétáltatva, ahogy nálunk. A belvárosban szinte egyáltalán nincs kutya. Ez talán Moszkva betonozottságának is köszönhető, egyetlen fa vagy fűcsomó sincs a belvárosi részen, így kutyatartási szempontból egyáltalán nem ideális. A kutyások inkább a külvárosi részre szorulnak ki, ahol nagyobb mozgásteret biztosíthatnak az ebek számára. Nem véletlen tehát, hogy itt a kutyatartás a jobbmódúak kiváltsága, hiszen az élet az agglomerációban nem olcsó.
Az ebek száma olyan alacsony, hogy nem lehet, sőt nem is kell esetükben felelős kutyatartásról beszélni, a kutyák – a néhány keveréken túl – mind helyi viszonylatban igen jó tenyésztőtől származnak. Tekintve, hogy csak a módosabb réteg tart kutyát, kedvenceik el vannak halmozva minden földi jóval, a legkiválóbb eledelt kapják, és sose fáznak, hiszen az egész világon elterjedt, neves márkák legmelegebb ruháit viselhetik.
Az orosz agár vagy barzoj eredetileg a nagyragadozók vadászatára használt kutya
Szigorú szabályrendszerük ellenére a kutyák mindenhova gazdáikkal tarthatnak, legyen szó gyorsétteremről vagy bevásárlóközpontról, sehol nincs kint a tiltó tábla. Ennek oka talán elnökük kutyaszeretetében keresendő, hiszen Vladimir Putyin köztudottan nagyon kedveli az ebeket. Ezt bizonyítja korábbi társa, vagy ahogyan ő nevezte, „tanácsadója”, Konni, a fekete labrador retriver, és utódja Jume, a japán akita, akikkel az elnök megosztja lakosztályát, sőt a vacsoráját is. Nyilvánvaló, hogy az alacsony és igényesen tartott eblétszám is hozzájárul a megengedő szabályok kialakulásához.
A nevelési- és kutyasport-kultúra igen eltérő a hazai helyzethez képest. Nem jellemzőek a jól képzett kutyák, és gazdáik igen kevés vezényszót használnak a mindennapi életben arra, hogy az együttélést segítsék. Az agility pályán azonban épp az ellenkezője igaz. Amit mi hang nélkül, vagy minimális hangjelzéssel és testjelekkel igyekszünk megértetni a kutyával, azt ők határozott, ugatást is túlharsogó vezényszavakkal próbálják megoldani, kisebb-nagyobb sikerrel. Makacs természetük ellenére nyitnak az újra, bár a kutyasport még igencsak gyerekcipőben jár náluk, lelkesen fogadják az újabb információkat, és igyekszenek maximálisan teljesíteni. Természetes számukra a havon való kutyázás, hiszen az év nagy részében csak erre van lehetőségük. A kutyáik túlpörgetve, hatalmas erőbedobással, és alacsony kontroll alatt működnek, ami a képzésbeli hiányosságoknak tudható be. Nyilvánvaló, hogy néhány év alatt ez sokat fog változni, ahogy az ottani világot is eléri a kutyázás magasabb foka.
Úgy vélem, ahogy ők nyitnak felénk a kiképzés terén, úgy mi is tanulhatnánk tőlük, elleshetnénk a „nem kötelező kutyát tartani” elvet. Hiszen ott tényleg csak annak van kutyája, aki megteheti, és ők állatvédő szervezetek érzelmektől túlcsorduló posztjai nélkül is a legmagasabb színvonalon tartják az ebeket. Így kutyázik egy keleti, állattartás terén igen fejlett társadalom.
A beszámoló Varga Attila One Mind Dogs segédedző segítségével jött létre, aki az Oroszországban tartott szemináriuma során megismerkedhetett a helyi kutyázás kultúrájával.
BZS