Elsősorban mindenkinek a sajátja, azon ne próbáljon senki se változtatni, akkor se, ha jó irányba terelgetnék. Mi a jó valójában a kutyának? A puha paplan melege és hosszas semmittevések, vagy a rideg tartás és zord idő? Előre leszögezném, az említett szélsőségek egyike sem célravezető, ha kiegyensúlyozott kutyát kívánunk tartani. A téma feltárásához azonban valamivel távolabbra kell visszatekintenünk az időben, abba a korba, amikor még a kutya sokkal inkább munkapartner volt, és csak másodsorban társ.
A kutyák domesztikációját i.e. 15000-ből már kézzel fogható csontmaradványok bizonyítják. Ebben az időben a kutya még nem tért el jelentősen a farkastól, azonban az bizonyos, hogy az ember közelében élt szabadon, nem tartott tőle, de nem is volt korlátozva. Később, időszámításunk kezdetén a kutya tudatos tenyésztésébe fogtak, melynek során a farkastól eltérő küllemet kívántak kialakítani, valamint célzottan, különböző munkára való alkalmasságra szelektálni. Ez a korszak egészen a 19. századig nyúlik el, mindeddig a kutyát szinte kizárólag csak munkára használták, napjait az emberrel töltötte, szabadon, de engedelmeskedve az emberi utasításoknak. A konkrét fajtákra való tudatos, küllemi bélyegek, illetve viselkedés alapján történő szelekció ténylegesen csak a 19. században jelent meg. Erre a korszakra tehető a társasági fajták, úgymond kultúrkutyák kialakulása is.
A korábbi ezredekhez képest ez a néhány száz év igen kevés egy faj teljes átalakulásához, így ildomos lenne a kutyákat hasonlóképpen kezelni, mint ahogyan arra az ember kialakította. Több ezer éven keresztül feladatot biztosított az állat számára, mozgásteret, valamint falkát – és ez a legfontosabb. Mindamellett, hogy az ember nem tudatosan bár, de szellemileg és fizikailag is lefárasztotta az ebet, engedelmességre kényszerítette, képezte, viselkedését keretek közé szorította, ezzel biztosítva, hogy a kutya stabilan ellássa feladatát, és ez, bár nem tudatosan, de stabil idegrendszerű kutyát eredményezett. Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy a néhány társasági fajtát kivéve a kutya alapvetően munkára lett tenyésztve, a kedvtelés és divathóbortok ellenére a fajták megőrizték erre irányuló igényeiket.
A 20. század derekán a kutyatartás gyökeres fordulatot vett, és állataink olyan körülmények közé kényszerültek, amihez nem tudnak azonnal alkalmazkodni. A munkájukból kiszakított kutyák kedvenccé, gyerekpótlékká, egyetlen társsá váltak, amit önmagában nem tudnak kezelni. Ahol kert van, egyértelmű, hogy kell kutya, ahogy az is, hogy kimozogja ott magát, jó kint neki, nem igényel különösebb törődést. Sokan azonban a másik véglet csapdájába esnek. Akkora szeretettel halmozzák el kedvenceiket, amire a faj még nincs felkészülve. A kizárólagos lakásban tartás, ingerszegény környezet, engedékenység, kényeztetés, a viselkedés elburjánzása stresszt okoz a kutyának, mely legalább olyan rossz neki, mint az egyedüllét a kertben, hóban, fagyban.
Az arany középút a kettő között keresendő. A kutya egyértelműen igényli az ember társaságát, a lehető legtöbb időt kívánja gazdájával tölteni, azonban szüksége van a mindennapos aktív tevékenységre, ösztönkielégítésre, valamit arra, hogy egy szabályrendszer szerint éljen, mely biztonságot nyújt számára. A hangsúly tehát a napi foglalkozás mennyiségén és minőségén van. Emellett a legideálisabb, ha bizonyos privát szférát is tudunk számára biztosítani, hiszen honnan tudhatnánk, hogy egész nap velünk kíván-e lenni az eb? Előnyös, ha kinti-benti kutyaként tudjuk tartani kedvencünket, de az is elegendő, ha a lakás egy részén el tud vonulni egy kis zugba.
Ezek természetesen mind csak etológiai kutatások, illetve feltételezések eredményei, ugyanis sosem lehetünk benne biztosak, hogy mit, és milyen mennyiségben igényel a kutya, mindaddig, amíg ő maga el nem mondja. Mindennek ellenére az ember látja, ha kutyája kiegyensúlyozott, boldog, így biztosíthatja magát arról, hogy valamit jól csinál. A cél pedig a kiegyensúlyozott eb elérése ebben az urbanizált világban is.
BZS