Legutóbbi Ebárvaházas látogatásom alkalmával egy pöttöm feketeség volt a favorit, mindenki szeme fénye. Egy pici palotapincsi fiúcska, aki a karantén ketrecek egyik legkisebbjében kuksolt, várva, hogy jöjjön valaki, akinek csóválhat örömében. Körülötte mindenhol eledel, hiszen ő mindenki kedvence, így több helyről kapja egyszerre a szeretetet, étel formájában is. Ebédidőben is kijöhet egy picit, nézelődhet, hiszen nem megy el. Amíg elfogy a kávé, a szendvics, addig ő a padról leselkedik, begyűjti a simit és a nasit.

Hamar kiderül számomra is, hogy kicsoda a pici selyemszőrű fekete kutyus. Anikóék találták az úttest szélén, szegénykémet elütötte egy autó. Azonnal szaladtak vele az állatorvoshoz, ahol meggyőződtek róla, hogy nem nagy a baj. Még szerencse! Az egyik rövidke mellső lába elrepedt, szeme bevérzett, de egyébként láthatóan jól érezte magát a pici. Persze figyelni kell rá, hiszen ő – mit sem törődve harci sérüléseivel – mászkálna, nézelődne, és leugrana a padról, ha egy pillanatra valaki elfordul. Belevaló gyerek, tényleg imádja mindenki, és egy picit reménykednek, hogy a hol előkerülő és meggyőző, hol kételyek közt hagyó gazdinak nem is kell a kutyus, csak szórakozik a csapattal. Akkor hazavihetné valaki, és lehetne egy örökké baba kutyája.

A történet azonban nem ilyen egyszerű. Adott egy kutyus, akinek ismert a gazdája kiléte, de se chip nincs benne, se oltási könyv nem remélhető. A gazdi húzza, halasztja a találkozást, mintha nem érdekelné a kutya. (A mi fejünkben legalábbis úgy történne a dolog, hogy ha valaki jelzi, hogy megtalálta kedvencünket, akkor kezünket lábunkat törve rohanunk érte, nincs semmi akadály.) Azonban a gazdinak elromlott a kocsija, nem jött… dolgozott, nem jött. Az Ebárvaház csapata pedig egyre csak tanácstalanabb lett, hogy visszaadják-e a kutyát, tud-e a gazdi olyat felmutatni, ami alapján bizonyítható, hogy az övé a pici koromfekete pincsi.

A tulajdonos érkezésekor érezhető volt a feszültség a levegőben, mindenki attól tartott, hogy nem lesz egyszerű menet. Végül a kutyus döntött, hiszen hatalmas örömtáncot járt, és a gazdi is bizonyítékkal tudott előállni, hogy bizony az ő kutyusa a pincsike. A szeretet egyértelműen látszódott mindkettőjükön, így nem volt kérdés, hogy hazamehet a kutyus.

A történet tehát happy enddel végződött, azonban a kutya, és sok más állat sorsa megkérdőjelezhető a gazdi mondatai alapján. Hiszen az ő kutyájának nincs oltása, a 13 éves is tök jól elvan nélküle, nem érti, hogy a kis feketének mi szüksége lenne rá. Senki nem tudta nemhogy meggyőzni, de elmagyarázni sem, hogy miért fontosak az oltások. Belegondolva, hogy hányan vélekedhetnek még így az országban, komoly változtatásokra lenne szükség mind az oktatás, mind a tájékoztatás terén. Talán az elrettentő példa meggyőzné a gazdikat, talán ha a csapból is ez folyna, egy idő után megragadna a fejükben, vagy legalább elgondolkodnának. Szerencsére itthon a veszettség eltűnőben van, és ezt a folyamatos védekezéssel, vakcinázással sikerült elérni. Azonban ha ezt megtagadjuk, rövidesen újabb veszélyt jelenthet állatainkra a vírus. A parvóról, szopornyicáról nem is beszélve…

BZS