Már gyerekként is megvolt az a sokak által utált tulajdonságom, amivel valójában nagyon nem vagyok egyedül ezen a golyóbison: vagyis hogy minden gazdival sétáló kutyára rámosolygok, köszönök – persze előbb a kutyusnak, utána a gazdának -, majd ha látom a pozitív interakciót a kutya részéről, akkor jön a „Szabad barátkozni a kutyussal?” kérdés. Ha megvan az engedély, már rá is vetem magam az ebre, és mehet az instant szeretetadag csere. Merthogy ezek az 1-1 percnyi szeretetcsomagocskák igazi boldogságfalatok, és nem csupán nekem és a hozzám hasonló simivadászoknak, hanem a barátkozásra nyitott kutyusoknak is.

Igen, úgy gondolom, hogy a kutyák szocializációjához, majd az egészséges szociális életéhez hozzá tartozik az emberekkel való kommunikáció, barátkozás. Bármennyire is rémisztő vagy idegesítő ez sok gazdi számára, a kutya társas lény, és nem csupán fajtársaival szeret barátkozni, hanem velünk, kétlábúakkal is. Nem egyszer tapasztalom, hogy egy kutyus csóválva, érdeklődve közelít, de a gazda állítja: bocs, a kutyám nem barátkozós típus. De az, te nem vagy az. A kutya általában a gazdája tükörképe, és ha a gazda nem szeret idegenekkel ismerkedni, introvertált, idővel a kutyája is azzá válik, mert reflektál a gazdi viselkedésére. Vagyis ha a zárkózott gazda zsigerből elhúzza pórázzal a kutyát az ismerkedést kezdeményezőtől, a kutya hiába barátkozna szívesen, a gazdi irányítása miatt vagy visszahőköl, vagy úgy értelmezi a póráz rángatását, hogy valami nem oké, és be kell védeni az emberét. Ekkor válik a kutya ugatóssá, ha bárki közeledik felé, akármennyire barátságos is az illető.

Mindkét oldalt saját példával is alá tudom támasztani. Szörpi kutyusunk idős volt, mikor hozzánk került, így sok berögződése volt, amin nem nagyon tudtunk a későbbiekben változtatni, például a falás, kutyákra morgás, macskautálat, sünvadászat. Mindent megtettünk, hogy elkerüljük a rázós helyzeteket: kutyákkal óvatosan ismerkedtünk, macskákat elkerültük, süniket kimentettük a kertből, és persze igyekeztünk tanítgatni is, hogy nem szabad leordítani egy kedves kutyus fejét, csak mert kan, vagy hogy a süni nem ősellenség. 🙂 Viszont az is berögződése volt, hogy imádta az embereket. Mindenkit.

Séta közben sokszor odament idegenekhez, megszaglászta őket, és borostyánszín tekintetével kunyizta ki a simogatást. A családunkkal, barátainkkal és idegenekkel is nagyon barátságos volt, mindenkitől elkérte a kötelező simiadagot, hiszen ami jár, az jár ugye. Nekünk mindig bubukázott, így hívtuk, amikor a fejét hirtelen mozdulattal a lábunkhoz tolta, annyira aranyosan, hogy annak senki sem tudna ellenállni. Szóval neki lételeme volt a szeretgetés, simogatás, igazi szeretetszivacs volt. Miért is vontuk volna meg tőle azt, hogy begyűjtse a napi szeretetadagjait? Ha minden alkalommal elhúztuk volna, amikor valaki jószándékkal közelített és meg akarta simogatni, akkor szépen akkurátusan frusztrálttá tettük volna idegenek társaságában, és hamarost felvehettük volna az idegenekre való ugatást a rigolyák listájára.

A másik oldalról is van rengeteg példám testközelből, íme az egyik. A szomszéd néninek van két bichon havanais kutyusa, akikkel persze első találkozásom alkalmával meg szerettem volna ismerkedni. Hát nem ment. Ugyanis a néni, aki kedves de zárkózott, azonnal hátrált és ráncigálni kezdte a két minimanót, mondván, hogy nem barátságosak idegenekkel. Persze hogy nem. Hiszen azt tanulták, hogy ha idegen jön, gazdi ideges lesz, a póráz megfeszül, az idegen fenyegetést jelent, tehát húzni és ugatni kell ezerrel.

Második találkozásunkkor direkt kiprovokáltam egy olyan helyzetet, amikor a gazdi nem tudta húzni a kutyákat, hogy lecsekkolhassam, vajon azonnal bokán harapnak-e vagy másképp reagálnak. Épp a kapuhoz érkeztek, én odasiettem, kinyitottam, majd tartottam nekik, és kedvesen tessékeltem őket befelé. Persze a néni arcára kiült a rémület, de mondtam neki, hogy ne aggódjon, nem félek tőlük. Akkor minden bátorságát összeszedve elment mellettem, a kutyák a lábánál, laza pórázzal. Láss csodát, egy mukk nélkül megszaglásztak, én köszöntem nekik, ők rám néztek, konstatálták, hogy nem vagyok mumus, majd farkcsóválva tipegtek a gazdi után. Nem volt semmi dráma. Persze a berögződésen azóta sem sikerült változtatni, gazdi azóta is rángatja a pórázt, és váltig állítja, hogy jajj, nem kedvesek. Én meg már nem próbálkozom… velük.

Mert a simivadászatról azóta sem szoktam le, és nem is tervezem. Persze betartom az íratlan szabályokat: sárga szalagos kutyát békén hagyjuk (bár itthon még ritkán alkalmazzák ezt a figyelmeztető jelzést), segítőkutyát munka közben békén hagyjuk, ha gazdi bármely okból nem engedi az ismerkedést, békén hagyjuk. Nem az a célom, hogy belemásszak az emberek és kedvenceik intim szférájába. Egyszerűen ahogy az emberekkel való interakció is mindennapi életünk része, számomra a kutyákkal való kommunikáció is éppen ilyen természetes, és kifogyhatatlan örömforrást jelent, mind számunkra, mind az emberszerető négylábúak számára.

Ha rokonlélek vagy, ajánlom az Ebárvaházat egy kis sétáltatással egybekötött simivadászatra, hidd el, az otthon lakói hálásak lesznek minden velük töltött percedért. 🙂
BBK