Az erdélyi kopót nevének megfelelően az Erdély térségére jellemző éghajlati és terepviszonyokhoz tökéletesen alkalmazkodó vadászkutyának nemesítették. Kutatások kelta és tatár kopó ősökre mutatnak. Nevének jelentése kapó, elkapó, ami a századok során többféle alakban jelent meg. A kopó szó első írott előfordulását a latin nyelvű Oklevélszótár tartalmazza, ahol „Copou” alakban tűnik fel, 1237-ben! Kopókat már a Képes Krónika miniatűrjein is ábrázoltak. Királyaink, nemeseink nagy előszeretettel használták a fajtát vadászataikhoz, egy valamirevaló nemesi udvarhoz hozzátartozott a kopófalka is.
A 19. századig a kopó igen elterjedt volt a Kárpát-medencében, de a sokféle elnevezés (erdei, erdélyi, alacsonylábú, vörös, stb.) inkább fajtacsaládra, mint fajtára utal. Törzskönyvezése a múlt század elején kezdődött, de a világháborúk korszaka, és egy 1947-ben hozott romániai rendelet, ami (az agárral együtt) kiirtandó dúvadnak minősítette, szinte halálra ítélte a kopót, mint fajtát. 1966-ban az FCI hivatalosan is elismerte a kopót a kilencedik magyar kutyafajtaként.
2004-ben hungaricummá, nemzeti kinccsé nyilvánították, de alacsony számosságának köszönhetően jelenleg is a legveszélyeztetettebb a magyar kutyafajták közül.
Az erdélyi kopó jellemzően „szökős”, kisebb állatokat kergető és azokat „levadászó” fajta, tehát aki kopót tart, számoljon azzal, hogy kutyája önálló gondolkodáshoz és döntésekhez szokott. A vadászatoknál pont ezt a tulajdonságát, képességét kamatoztatták, tudniillik amikor messzire megy a vad után, és nincs, aki megmondja neki, mit kell tennie, akkor is tudja a dolgát. A kopó gazdijának tehát értenie kell a fajta nyelvén, hogy kordában tudja tartani ösztöneit.
Mivel „érintés-párti” állat, jól tesszük, ha a szeretgetést, nevelést is elsősorban kezünkkel tesszük. Csínytevéskor nem megütni kell persze, de például egy határozott fogás a nyakon könnyebben tanítja a kölyökkutyát, mint a hangerő.
A szeretettel, gonddal nevelt erdélyi kopó a szemedbe néz, kutatja a gondolatodat, érti az arckifejezésedet is. Reagál kézmozdulatodra, sokszor szinte szó nélküli akaratodra is. Ez a fajta azonban nem játékszer. Komoly felelősség erdélyi kopót tartani, hiszen ő a génjeiben hordozza a falkában vadászó, vágtázó, zsákmányszerző ragadozót, aki veszélyes lehet például idegen macskára, nyúlra.
A Budapesten élő Bödők Gergely történészt kérdeztem a Plájász kennelből származó, Dongó nevű erdélyi kopójáról.
– Miért a kopóra esett a választásod, amikor kutyát kerestél?
– Nincs huzamosabb ideje kopóm, egy maholnap egyéves kankutyám van. Természetesen vannak nálam sokkal tapasztaltabb, húsz, harminc, vagy akár negyven éve kopóval foglalkozó magyarországi és erdélyi tenyésztők vagy kutyatulajdonosok. Egyébként sajnos nincsenek sokan: az erdélyi kopó még ma is egy nagyon-nagyon ritka kutyafajta. A hozzáértők hét-nyolcszáz körülire becsülik a magyarországi állományt, és Erdélyben van még olyan négy-ötszáz. De meglehet csak háromszáz. Ami összesen is nagyon kevés. Tehát ha belegondolunk, hogy a statisztikák szerint körülbelül hárommillió kutyát tartanak ma Magyarországon – azaz szinte minden harmadik ember „kutyás” – akkor ez szinte a kihalás szélét jelenti. Ez volt az egyik motiváló tényező számomra. Egyrészről magyar kutyafajtát szerettem volna, ami valahogy illik a hazai közegbe, tájba. Gondoltam, ha már kutyám lesz, akkor valami őshonos fajta legyen. Amikor ez megfogalmazódott bennem, még nem is hallottam erről a fajtáról. Elkezdtem olvasgatni a kutyafajtákról, és kiderült, hogy kilenc magyar különböző fajta van a kuvasztól a vizslán át a puliig. Ezek között találkoztam az erdélyi kopóval. Mindjárt az erdélyi kopó története volt az, ami nagyon megfogott. Az első, kinológiailag értékelhető leírása 1901-ből való. A huszadik században a fajtának – különösen a múlt század második felében – meglehetősen hányattatott sorsa volt. Egyrészt a második világháború alatt nagy részük kiveszett, a második világháborút követően pedig Erdélyben – ahonnan a neve is származik – majdnem teljesen kiirtották. A kataklizma után hoztak ugyanis egy törvényt Romániában, hogy az agarakat és a kopókat ki kell irtani. Ennek – az olvasmányaimból kiderült – több oka is volt. Részben, mert magyar kutyának tekintették, ezért sorsa a kommunizmus időszakában a korábbi rendszerben elnyomónak tekintett magyar urakkal kötődött össze. De „rájárt a rúd” amiatt is, hogy a vadászat alapvetően egy arisztokratikus, a társadalom felső osztálybéli tagjai által űzött úri sport, amit a fordulatot követően betiltottak, de legalábbis jelentősen visszaszorítottak és korlátoztak. Vadászkutyákra emiatt nem volt a jövőben szükség. Ezek az okok játszhattak közre, hogy aztán alig maradt belőle néhány fellelhető példány, és ezeket is rejtegették. Amikor a hatvanas években a budapesti Fővárosi Állat- és Növénykert elkezdte földeríteni, hogy maradt-e még erdélyi kopó valahol, csak hosszas kutatómunka és nagy nehézségek árán sikerült – két állatkerti tudós áldozatos munkájának köszönhetően – Máramarosszigetről, egy román nemzetiségű vadászembertől két példányt lényegében átcsempészni Romániából Budapestre – igen kalandos úton. Tulajdonképpen ez a két kutya lett az újratenyésztett erdélyi kopók őse. Állatkerti Mózsi (más források szerint Mózes) és Réka ugyan testvérek voltak, de az egykori szemtanúk szerint egy albán kopót is bevontak a tenyésztésbe. Az új erdélyi kopó állomány innen indult el hatvannyolcban. Kicsit erőteljesebb testalkatú lett, mint az általam korábbi képeken látható kutyák, de talán ez csak a javára vált, és ez a csipetnyi vérfrissítés jót tett a fajtának. Nyilván nem elhanyagolható szempont volt az sem, hogy nagyon szép kutya. És ami nekem még külön is imponáló volt, hogy szinte teljesen igénytelen. A hideget, meleget is jól tűri, pedig rövid szőre van. Nem is túlságosan nagy, nem olyan testes, mint egy kuvasz vagy egy komondor, viszont a kanok marmagassága kicsit nagyobb a vizslánál. Mindemellett a mozgása is nagyon kecses, bár nem annyira fürge és áramvonalas, mint egy vizsláé – egy kicsit robusztusabb, több izomzata és erőteljesebb csontozata van. A színkombinációja is megfogott: a kutya sötét és cser alapszínű, de a legtöbb szőrében van valamennyi fehér is. Van egy barna (vagy mások által sárgának mondott) színváltozata is, de az aztán tényleg nagyon ritka, szinte alig van valakinek.
– Említetted, szempont volt, hogy igénytelen legyen a választott fajta. A tiéd kinti vagy benti tartású?
– Az enyém lakásban tartott kutya, de amióta csak itt él, rengeteget vagyunk a természetben. Ez is szempont volt, hogy ne legyen hosszú szőre, ne hullassa a szőrét annyira, és legyen ugyan mozgásigénye, de azért ne túl nagy. Mi egy társasház földszintjén lakunk, és naponta legalább kétszer kimegyünk sétálni, alkalmanként akár másfél-két órát is, ezalatt ő kiszáguldozza magát, és levezeti az energiáit. Ezután teljesen jól kezelhető itthon, lényegében egész nap csak fekszik.
– A társasházban a szomszédok hogyan viszonyulnak az ugatáshoz? Van ezzel egyáltalán probléma? Ugatós?
– Dongó indoklás nélkül lényegében sosem ugat. Ő egy alapvetően éber természetű, de mégis végtelenül nyugodt vérmérsékletű kutya. Tehát indok nélkül nem jelez semmiért. Hihetetlennek tűnhet, de alig hallható neszekből tudja, hogy ki jött be a lépcsőházba! Ha a szomszédok, vagy azok családtagjai vagy barátai érkeznek, akkor olyan, mint a némafilm. De ha csak egyszer jön egy ismeretlen postás, máris az ajtónál van és morogva ugat. De ezt is csak egyszer – amint érzékeli, hogy „vettem az adást”, értem, hogy mit jelez, már nincs is semmi gond. Mostanra – őszinte leszek – a szomszédok imádják. Annyira szeretik, hogy ételmaradékkal, megmaradt csontokkal egy héten többször is átkopogtatnak. Úgyhogy az ugatás egyáltalán nem probléma. Dongónak nagyon-nagyon kedves természete van, ha le tudja vezetni az energiáit, akkor teljesen kezelhető lakáson belül is.
– Van rajta kívül másik állatotok?
– Nincs. Dongó egyeduralkodó.
– Ő abszolút hobbikutya, vagy van valami konkrét feladata is?
– Az elmúlt néhány hét óta már tulajdonképpen is-is. Az erdélyi kopósoknak két „kasztja” alakult ki, az egyik, aki kiállításokra viszi a kutyáját, ahol azt nézik, milyen a külleme. Tehát hogy milyen testi adottságai vannak; milyen a szőre, a felépítése, hogy fajtájának jellegzetességeit mennyire jól hordozza. És van a másik tömb – egyelőre a kisebbség –, akik az eredeti funkciójának megfelelően használják az erdélyi kopót, azaz vadászatokra. És persze többen vannak, akik ezt a kettőt igyekeznek vegyíteni. Ez a kutya kiváló vadászkutya, nagyon jó érzékei vannak, egyrészt felismeri a vad nyomát, másrészt föl is hajtja a vadat. A fajta fennmaradásáért szívósan küzdő Magyarországi Erdélyi Kopó Klub hivatott megőrizni ezt a két legfontosabb tulajdonságát. Magyarán, hogy küllemileg is maradjon meg egy szép, impozáns kutyának (tehát ezt fő szempontként kell tartani a tenyésztés során), valamint, hogy az eredeti feladatkörét is ellátva továbbra is jó – ahogy mondják – „munkakutya” maradjon. Mi egyelőre egy kiállításon vagyunk túl. Talán megbocsátja nekem, de elbüszkélkedhetek, hogy Dongó a legszebb fiatal kan lett októberben Magyarországon, és fiatal klubgyőztes is. De voltunk már vadászaton is, amit nagyon élvezett. Megdöbbentő volt, mennyire látszott rajta, hogy fajtatársaihoz hasonlóan ő (is) erre született. Úgyhogy örülnék, ha mindkét pillér erősödne benne. Azazhogy szép adottságai maradnának, ugyanakkor azt a kreativitását is ki tudja élni, amit nem lehet szimulálni, szinte csak a vadászat során jön elő.
– Mondják, hogy a kopó „szökős” fajta, ha esélye van üldözni kisebb állatokat, miután megszökött gazdájától. Nálatok előfordult már ilyen?
– Szerencsére vele nem. Elég makacs kutyáról van szó, tehát nagyon igényli a foglalkozást, és én a nálam jóval tapasztaltabb kopósokkal szerencsére sokat beszélgettem erről. „Kismiska” vagyok még a kutyatartásban, de, ha jót akarunk magunknak, akkor érdemes mindig a rutinos kutyások és tenyésztők tanácsait kikérni. Szinte mindenki visszaigazolta, hogy egy viszonylag önfejű kutyafajtáról van szó. Ennek egyébként már-már „genetikai” oka van. Ellentétben a vizslával, ami nagyon közel volt a gazdájához a vadászatok során, a kopó sokszor kilométerekre elment, ahogy a vadnak a nyomát követte, illetve hajtotta föl a vadat, és abban a messzi távolságban önállóan kellett döntéseket hoznia. Ez az évszázadok során kialakított/kialakíthatott benne egyfajta makacsságot, és a gyors és önálló döntéshozás képességét. Viszont azt érzem, ha már fiatal korában jól kézben tartjuk – tehát ha makacsabb a gazdája, mint a kutya – akkor nagyon hamar le lehet benne törni. Így szófogadó és kezes kutya lesz, de azért mindig résen kell lenni. Kopóból is tűnik el néha egy-egy, vadászatok során is, de akár sétakor is. Többen mesélik, hogy néha órákig keresgélik őket egy-egy rosszul „elsült” séta után. Mostanra már tapasztaltam, hogy néha csak be kell várni, amíg megérkezik, mikor elmegy a vaddal. Tudnunk kell: ez a fajta alapvetően nem egy öleb, aki el nem mozdul a gazda mellől, hanem egy felfedező, kalandor típus, aki nagyon szívesen bóklászik és rengeteget szimatol. Ez úgymond a hobbija. Képes viszonylag gyorsan futni úgy, hogy alig emeli el az orrát a talajtól, ez aztán látványnak se utolsó.
– Tudnál-e nekem mesélni egy sztorit Dongóval, ami talán jellemző a kopóra, mint fajtára is?
– Van Dongónak egy-két nagyon kedves tulajdonsága, amit elmondok, de aztán lesz egy sztori is, vagyis inkább két kisebb történet. A hálószobát kivéve az egész lakásba bejárása van. Nagyon szeret a kanapén… nos, mi úgy mondjuk „hesszelni”. Ide nemcsak fölmászik, de elég sokszor egyenesen itt szeret aludni, van, hogy hanyatt fekve, égnek álló lábakkal – elmondhatatlan, hogy ez a póz mennyire komikus. A hálószobába nem szabad bejönnie, de mivel nyitva van az ajtó, belát. Úgy kell elképzelni, hogy minden reggel megáll a küszöbnél, és furcsa üdvözlő, „nyüszögő” hangokat ad ki. Ez a rítusos ébresztő, azt jelenti általában – úgy fél hatkor vagy hatkor – hogy szerinte ideje fölkelnünk, és indulhat a séta.
De van két kedves kis történetem is vele. Három hónapos volt, amikor az édesanyámmal sétáltunk februárban, nagy hidegben, mínusz kilenc fokban egy erdőben. Körülbelül egy órányira voltunk már az autótól, bokáig érő hóban. Ahogy ott bóklászott körülöttünk a kiskutya, rászaladt a befagyott tóra, és egy helyen a csak hártyaszerűen vékony jég beszakadt alatta. Dongó teljesen elmerült, én már azt hittem, utána kell ugranom. De ekkor szerencsére feljött a jég alól és ki tudott kapaszkodni a jég peremén. Valahogy kimászott, lerázta magáról a vizet. A legfurcsább az volt, hogy egyetlen zokszót sem hallatott, meg se nyikkant. Ugyan eléggé „citerázott” a lába, mondtam édesanyámnak, hogy maradjunk mozgásban, és ha ütemesen haladunk vissza az autó felé, akkor talán nem lesz nagy baj. Édesanyám azt mondta, ha Dongó ezt a jeges kalandot túléli, vagy megússza tüdőgyulladás nélkül, akkor elhiszi, hogy tényleg olyan szívós ez a fajta, mint amilyennek neki lefestettem. És csodák csodájára semmi baja nem lett.
A másik érdekes esetnél, amikor körülbelül féléves lehetett, az egyik ilyen erdei sétánk során belebotlottunk egy áradás utáni, „rögtönzött” tóba. E fölött volt egy keresztben kidőlt fa. Ezen én végigmentem, ő pedig igyekezett mindent megtenni, hogy kövessen. És tulajdonképp – ha nem is egyszerűen – de végig is tudott jönni mögöttem a kidőlt fatörzsön, anélkül, hogy beleesett volna a vízbe. Pedig elég hosszú fa volt, és amellett, hogy figyelnie is kellett a vizet maga alatt, még a fa ágai is afféle szlalomozásra késztették. Nagyon talpraesett fickó benyomását keltette, igazán büszke voltam rá. Szerintem még vadászkutyák között is ritka, hogy valaki ennyire leleményes legyen. Bár ez biztosan csak egy gazdinak az elfogultsága, de ennyi szubjektivitást bármikor vállalok!
Bányai J. Márk
Felhasznált források:
http://www.neveletleneb.hu/milyen-kutya-is-az-az-erdelyi-kopo/