Hideg, őszi napra virradtunk, már csak egy-egy elsárgult őszi falevél himbálózott a fákon a szélben. A táj is kietlen, már-már zord, pedig csak egy út a sok közül, ami a Hármashatár-hegyre vezet, igaz, nagyon meredeken.
A lakott terület széléhez érve az aszfalt sejtelmes, beláthatatlan erdei úttá keskenyedik. Számtalanszor jártunk már itt, most mégis ismeretlennek tűnik. A felhők árnyékától kissé elsötétedik az ösvény, a szél halkan sodorja az avar frissebb elemeit. Nesz hallatszik a dombok mögül, melyet sem a szél, sem az apró állatok nem okozhatnak, annál jóval erősebb. A kezdeti riadalmam hamar félre kell tenni, mert a kutya jóval előttem jár, bármi is mászkál a bokrok között, Bogárt jobb magam mellett tudni. Már nem félek, állandó mehetnékét visszafojtó kiskutyám megnyugtat. Biztonságérzetet ad, hogy közel van.
Újabb neszre leszek figyelmes, halkan oson a kis domb mögül. Újra megrémülök, meg is torpanunk egy rövid időre, de riadalmam hamar eloszlik. Egy kutya áll velem szemben, egy hatalmas, ámbár alázatos kutya, némán, megadón, de mozdulatlanul. Lassan közeledünk, ekkor Bogár már pórázon van, azért biztos, ami biztos alapon. Jutalomfalatot kotrok elő a zsebemből, hátha éhes, de rövid idő elteltével kiderül, hogy nem fogadhatja el a táplálékot. Csak állunk és nézzük egymást.
Hangtalanul jelenik meg még két kutya a földkupac tetején. Így hárman érdekes formációt alkotnak, mintha maguk mögött őriznének valamit, mintegy pajzsként állva előtte. Bogárt maradásra bírva magam mögött hagyom, nem szeretném veszélybe sodorni, azonban a kutyák mellett valahogy el kell haladni, hiszen arra vezet a jól eltervezett túraútvonalunk. Kissé összehúzom magam, nehogy túlságosan ijesztőnek tűnjek a kóbor ebek szemében, de rendíthetetlenül haladok feléjük a nasival a kezemben.
A falka szétnyílik, és egy náluk jóval kisebb, addig rejtekében megbúvó kutyát enged maga elé. Kopott, vöröses színe spitzre emlékeztet, ősz bajusza valami megfoghatatlan bölcsességgel ruházza fel. Magam is meglepődöm, mikor elindul. Elindul felém egyedül, hátrahagyva a falkáját, akik még mindig mozdulatlanul állnak lesütött szemekkel, akár csak a parancsot teljesítő, alázatos katonák. Az öreg sántítva botorkál hozzám, lefekszik elém – nem megadón, csak elfogadón –, és elveszi az élelmet, majd visszavonul.
A falka mindaddig rendíthetetlenül áll, míg a bölcs falkavezér vissza nem botorkál szépen kiásott vackába, és le nem fekszik. Ekkor – mintha a vezér jelt adott volna – a három kutya hátat fordít, bevonul az öreg mögé, mintegy utat engedve számunkra. Ételt ők ezután sem fogadnak el, de megbizonyosodva békés szándékunkról, biztosítják számunkra az elhaladást.
Ily módon működik a falka védelme a vadonban.
BZs